Az Egyetem Kollégiumának avatásán úgy hozta a sors, hogy Kõvári Éva mellé kerültem. Tapintható volt a feléje irányuló tisztelet és szeretet, mindenki szólt hozzá pár szót. Tudtam, hogy hosszú idõn át õ volt a Központi Kollégium Igazgatónõje. Beszélgetni kezdtünk. Mesélt, és én mindeközben lelki szemeimmel láttam magam elõtt, ahogy 2007-ben, a felújítási munkák kezdetekor ott állt az épülettel szembeni járdán, és folytak a könnyei. Harminc évet dolgozott abban az épületben. Most ugyan az örömtõl sírdogál kicsit, de az arcán már ott a mosoly. „Szép lett a kollégiumunk!” – mondja természetesen többes számban. Megkérem, beszéljen errõl az idõszakról.

– Megengedi, hogy én is Kavicsnak szólítsam? Honnan ered ez a becenév?
– Hát persze, nyugodtan! Engem mindenki így ismer. Így szólított Meskó Gábor bácsi a kollégiumi igazgatók nagy öregje, és Kavics voltam a kollégáknak, hallgatóknak is. Egy kolleganõm kisgyermekétõl 1968-ban kaptam ezt a nevet, a Kõváriról ez jutott az eszébe.

– Mikor és hogyan került Kavics a kollégiumi gépezetbe?
– 1964-ben nyílt meg  a kollégium az addig szanaszét lakó diákok nagy örömére. Én 1968-ban kerültem a Vegyipari Egyetemre, amikor még más területen dolgoztam, de hallgatókkal is foglalkoztam.
1976-ban az egyetemisták invitálására mentem át a Kollégiumba, ahol elõadóként ténykedtem, szerveztem a napi programokat.  A kollégium igazgatója kezdetektõl Meskó Gábor egyetemi docens volt. Tõle tanultam mindent, többek között azt is ami a hitvallásommá lett:
Az egyetem dolga a szakmaiság biztosítása a hallgatók számára, a kollégium feladata pedig, hogy egy jó közösségi szellem kialakításával ne csak jó tanár, mérnök váljon az itt végzõs diákból, hanem egy a kultúra iránt érdeklõdõ, gazdag érzelemvilággal rendelkezõ értelmiségi ember.
1986-tól Varga István igazgató mellett helyetteseként dolgoztam, és láttam el a feladatokat. Megbízott bennem, ezért nagy volt az önállóságom. 1996 és 2006 között én voltam a kollégiumok igazgatója, az utolsó idõszakban 13 házra bõvült az egyetemistáknak helyet adó egységek száma. Bizony nem volt egyszerû ennyi felé koncentrálni, de a hallgatókkal törõdni kellett. Mire a gólyák megjöttek a kollégiumba én már mindegyikrõl tudtam mindent, a nevüket, a családi helyzetüket.

– Mitõl mûködött olyan sikeresen a gépezet? Miért volt jó Veszprémben egyetemi kollégistának lenni?
– Két nagy elõdömmel együtt nagyon jó csapatot alkottunk. Az életünk volt a kollégium.
1976-tól három éven át az intézményben laktam, s gyakorlatilag a hallgatókkal töltöttem minden percet. Ismertem a problémáikat, és segítettem a megoldást megtalálni. Elköteleztem magam mellettük, és ezt komolyan véve terveztem az életüket, érdekeltté téve õket abban, hogy az tartalmas is legyen.
Elkezdtük a kollégiumi öntevékeny csoportok kialakítását, stúdió, fotó- és kerámiakör, újságírócsoport alakult. Én vállaltam az eszközök beszerzését. A Magyar Rádiótól keverõpultot, Városlõdrõl agyagot kaptunk. Neves fotómûvészeket hívtunk meg, hetente fórumokat szerveztünk, és híres személyiségek tartottak érdekes elõadásokat.
Megalapítottuk a szakkollégiumokat, elsõként a számítástechnikait, majd a környezetvédelmit. Rendszeres vendégeink voltak abban az idõben Boros Lajos és Dinnyés József, akik egy szál gitárral hangulatossá varázsolták estéinket. Kiadtuk a „Máshonnan”címû kollégiumi lapot, amellyel nyitottunk a világ felé, angol és német nyelvû szakmai cikkeket fordítottak le, a hallgatók innen kaptak információkat. A lényeg az volt, hogy a közösségi élet beindulásával a diákok is megnyíltak, és sok-sok beszélgetéssel sikerült a bizalmukat megnyerni. Persze a fegyelem is nagyon fontos volt és ebben a közösségi szellemben folyamatos neveléssel, következetes szigorúsággal elértük, hogy kirívó ügy nem volt.

– Beszéljünk az elért díjakról, sikeres pályázatokról!
– Kétszer kaptuk meg a Kiváló Kollégium díjat a Minisztériumtól, az érte járó pénzjutalmat az akkor még kiscipõben járó nyelvoktatás fejlesztésére szántuk.
1989-ben megalakult a FEKOSZ (Felsõoktatási Kollégiumok Országos Szövetsége), ahol alapító volt a veszprémi egyetemi kollégium, én pedig elnökségi tagként felügyeltem a régió felsõoktatási kollégiumai közti információáramlást, tapasztalatcserét. Három év alatt az Év Kollégiuma pályázaton a kilenc díjból hármat mi hoztunk el. 1991-ben alapítványt hoztunk létre, hogy pályázhassunk. A törzstõke gyarapításához megnyertük magunknak a volt hallgatókat, cégeket, szülõket.  A kollégium mûködésének utolsó tíz éve alatt 102 sikeres pályázatunk volt.

– Az utód, Haraszti László kollégiumi referens. Milyen lesz a kollégium a jövõben?
– Könnyû és egyben nehéz a dolgunk. Könnyû, mert Kavics keze alatt nõttünk fel és nehéz, mert magasra tette a mércét. Közel három évre bezárt a Központi Kollégium a felújítás idejére, ez megszakította azt a folyamatosságot a közösségi életben, amit Kaviccsal kialakítottunk. Most szinte újra kell kezdeni mindent. Ismét be kell népesíteni a közösségi tereket, elindítani az öntevékeny csoportokat. Ehhez éppen itt az avatáson vehettünk át a Veszprémi Egyetem Kollégiumért Alapítvány támogatásaként nagyon komoly anyagi segítséget. Az év elején felmértük a hallgatók igényeit, megkerestük a mozgatóembereket. Ma már hangszigetelt dühöngõ várja a zenerajongókat, szövõszékek, varrógépek, üvegfestéshez való kellékek pedig az ügyes kezû diákokat. Elindítottunk az akvaristáknak egy klubot, de folytatja munkáját a fotó-és kézmûves kör is. A táncolni vágyók több táncházból válogathatnak. Munkánkat a kollégiumi seniorok segítik, akik a hallgatók közt élve felelõsek a közösségi élet pezsdítéséért. Feladatunk még a szakmai felügyelet és a kollégiumi, hallgatói ügyintézés is.

– László, jól látom Éva arcán az aggódást?
– Igen, Kavics félt bennünket, de az a nagy szerencsénk, hogy õ megmaradt nekünk barátnak, fõnöknek, tanácsadónak, tyúkanyónak. Építõ szándékkal tanítja ma is nekünk, hogy merjünk a problémákkal szembenézni és segít továbblépnünk a gondokon.

– Mire emlékszik Kõvári Éva a legszívesebben?
– A hallgatóim szeretetére, az ünnepeken meglátogató régi diákokra, a meglepetés virágcsokrokra, no, meg a napi 30-40 e-mailre, ami azt jelenti, nem felejtenek el!

– Úgy hallottam, készül egy könyv a kollégiumról.
– Igen, 2005-ben kezdtem el írni a volt diákokkal együtt a kollégium életérõl szóló könyvet.  Minden évfolyamról van anyagom. Már 80%-os a készültség, csak be kell fejeznem. Remélem, valamikor eljön ez az idõ is.

Elköszönök és közben hallom, ahogy megbeszéli: László átküld egy anyagot és kéri hozzá Kavics véleményét. Így fog ez jól mûködni!
Mit kívánhatunk? Jó munkát, kitartást, és pezsgõ kollégiumi életet. Kedves Kavics! Kérjük, fejezze be a könyvét, hiszen ki is írhatná meg szebben a Pannon Egyetem Központi Kollégiumának történetét?

B .Csejtei Anikó