E vármegyék alapvetõ feladata a királyi várak ellátása, a várakhoz kapcsolódó szolgáló népek elhelyezése és a dunai átkelés biztosítása volt. Mindez egyértelmûen jelzi azt a királyi szándékot, hogy a vármegyék feladata a fontos települések ellátása, a gazdálkodás feltételeinek biztosítása.
A két vármegye Árpád-kori településeihez még a középkorban újabbak kapcsolódtak az idõközben megszûnt Pilis, valamint Veszprém, Fejér, és Hont vármegyébõl.
Esztergom várát 1543-ban foglalta el a török. A vármegye vezetése ekkor ismeretlen helyre menekült. Hosszú évtizedeken keresztül Érsekújvár mellett Komárom és Tata volt az a két magyar végvár, amely a török támadásoknak útját állta. A jól védhetõ Komárom vára Esztergomtól eltérõen soha sem került a hódítók kezére.
Komárom vármegye folyamatosan mûködött, Esztergom vármegye nemesi közgyûlése csak a török kiûzése után, 1696-ban szervezõdött újjá. A Rákóczi szabadságharc idején tevékenységük megszakadt. Esztergom 1710-ben, Komárom vármegye 1712-ben alakult újjá.
1786-ban II. József Tata székhellyel összekapcsolta Komárom és Esztergom vármegyét. Az ily módon egyesített megye az uralkodó halálát követõen 1790-ben szétvált. Esztergom és Komárom visszakapta megyeszékhelyi rangját. A napóleoni háborúk, az adminisztrátori rendszer életbeléptetése mindkét vármegyét érintette. 1848 májusában mindkét nemesi vármegye megszûnt, és átadta helyét a vármegyei bizottságoknak. Komárom vármegye bizottsága a szabadságharc végéig mûködött. Az Esztergom vármegyeiét viszont megszakította az 1849. január 15-ei császári katonai megszállás. A forradalmi bizottmány röviddel ezt követõen újjáalakult, de székhelyét elõbb Bátorkeszibe majd Komáromba tette át.
A szabadságharc leverését követõen császári-királyi biztos került a vármegyék apparátusainak élére. 1851-ben a két vármegye a Duna jobb partján lévõ részét Esztergom székhellyel Esztergom vármegyeként, a Duna bal partján – a mai Szlovákia területén lévõ részeket pedig – Komárom székhellyel Komárom vármegyévé szervezték át. Az így kialakított vármegyék 1860-ig mûködtek. Ekkor az októberi diplomát követõ rövid idõszakra ismét az 1848-ban választott vármegyei bizottmányok újították fel mûködésüket. 1861-tõl újra szoros központi irányítás alá kerültek megyék. A választott vármegyei törvényhatósági bizottságok kiegyezés eredményeként kezdhették meg mûködésüket.
A XVII. század végétõl enklávéként a Komárom vármegyéhez tartozó Lábatlant és Piszkét 1896-ban csatolták vissza Esztergom vármegyéhez.
Dr. Bárdos István