A Modern Üzleti Tudományok Fõiskolája és a Komárom-Esztergom Megyei Munkaadók és Gyáriparosok Szövetsége közös rendezésében 2008 novemberében Király Júlia, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke tartott elõadást Tatabányán a gazdasági válság okairól és következményeirõl, a következõ évre-évekre várható hatásairól. Az elõadás hallgatói autentikus forrásból, megbízható és hasznos információkhoz juthattak a mindennapjainkat leginkább aktuálisan uraló helyzetrõl. Cikkünkben – tekintettel arra, hogy a téma bizonyára sokakat foglalkoztat – röviden összefoglaltuk az elhangzottakat.

A világ tavaly nyárig
Pénzügyi értelemben – mondhatni – 2007 nyaráig a világ maga volt a Kánaán: gazdasági növekedés volt a jellemzõ, alacsony infláció, a feltörekvõ országokban – Kína, India – két számjegyû növekedés, és mindehhez párosult egy olyan pénzügyi globalizáció, mely egyre inkább lehetõvé tette a tõke szabad áramlását. Érdekes módon, ha feltesszük a kérdés – Mióta is van ekkora pénzügyi szabadság Magyarországon? – mindenki a 90-es évek elejét jelöli meg, pedig valójában 2001 óta indultak el ezek a folyamatok. Mégis úgy érezzük, mintha mindig is így lett volna. A globalizációnak az is velejárója – amellett, hogy az innovációra serkentõleg hat –, hogy felgyorsítja a válságok lefolyását, fokozza a „fertõzésveszélyt”.
A likviditásbõség hatására befektetést keresõ pénzek jelentek meg a piacon, s mindez a kockázati felárakat leszállította, megindult a hozamvadászat.
Mindemellett bizonyos piacokon viszont ugrásszerûen megnõtt az infláció – ún. buborékok alakultak ki, melyekrõl tudni lehetett, hogy elõbb-utóbb ki fognak pukkanni! A kérdés csak az volt, hogy mikor, utólag ugyanis könnyû okosnak lenni, de amikor benn ülünk a buborékban, sajnos nem látjuk reálisan a helyzetet.
Magyarországon ugyan nem volt ingatlan-árbuborék, de a világban ezt a jelenséget jól lehetett látni.

De mi történt akkor?
Az amerikai jelzálogpiac teljesen lokális, és senkit sem lep meg, hogy tízévente egyszer összeomlik. A világot valójában nem igazán szokta érdekelni, hogy mi is történik arrafelé. 2007-ben az ingatlanpiaci kereslet fellendülõben volt, s ennek különlegessége az lett, hogy a bankok már nem csak a hiteleket, hanem a ügyfélkört is bõvítették. A korábbi elsõ rendû adósok mellett a másodrendû adósokat is kiszolgálták (elsõ rendû: akitõl azt várják, hogy biztosan vissza is tudja fizetni az adott hitelt, másod rendû: akiknél bizonytalan mindez). A kockázatokat úgy próbálták csökkenteni a bankok, hogy a hosszú lejáratú hiteleiket „összecsomagolták” más pénzpiaci termékekkel, s piacra dobták hosszú távú befektetõknek felajánlva azokat. A hibát alapvetõen ott követték el, hogy az elsõ és másodrendû hitelek összecsomagolásával egyszerûen „beszennyezték” a piacot. Az amerikai jelzálogpapírok ezzel az „összecsomagolással” egyenértékûvé váltak az amerikai állampapírokkal, vagyis elveszítették a hitelességüket. Kipukkant tehát a buborék!

Miért lett ebbõl válság?
Valójában mindebbõl a pénzügyi globalizáció „eredményeként” alakulhatott ki válság. A pénzügyi innováció ugyan nagyon jó dolog, de mindig óvatosan kell ezzel bánni, hiszen ezek egy része pusztán arról szól, hogyan tudnak többlethozamot kihozni a piacból.
2007-ben, amikor kipukkant az a bizonyos buborék, egyre több strukturált termék kezdett nem mûködni. A hitelminõsítõk rájöttek, hogy hibáztak, elkezdték átminõsíteni, leértékelni az egyes csomagokat. Az addig túlértékelt termékek most alulértékelõdtek. Az egyik bank nem tudta, van-e ilyen „mérgezett” termék a másiknál, egyre érezhetõbb lett a bizalom hiánya. A hitelek elkezdtek kiszívódni a piacról, a bankok jelentõs hiánnyal küszködtek. Központi beavatkozásra volt szükség.
Tornádó söpört végig a világon – legalábbis 2008. szeptember 15-éig így láttuk. Hatására – az olyan gazdaságilag sérülékeny országokban, mint Magyarország – csökkent a likviditás, mérséklõdött a kockázatvállalás, ennek eredményeként megugrottak a kockázati felárak, forrásínség alakult ki, még nehezebbé vált a finanszírozás.
A válság harmadik hulláma a nyári idõszakra tetõzött. Márciusra a magyar államkötvénypiac nehézkesen mûködött, elakadt, jelentõsen megnõtt a kockázat. Tulajdonképpen a válság ekkor érte el az országot, ami teljesen természetes, hiszen egy makroökonómiai válság ha akarjuk, ha nem, mindenképpen végigsöpör a világon. Elemzõk ezt az idõszakot a pre-Lehman kor válságtörténeteként is szokták emlegetni.

A post-Lehman pénzügyi világ – tornádó, lavina, cunami…
A válság olyan méreteket öltött, hogy a bankoknak tõkebõvítésre volt szükségük. A kisebb bankok már 2007-ben tönkre mentek, de most az igazán nagyok is bajba kerültek. Az USA-ban ekkor már közel egy éve válságkezelés folyt. Szinte bármire adtak már hitelt, akár minimális fedezettel is, hogy a hitelkeresletet, s ezzel az ingatlanpiaci keresletet fenntartsák. A FED mindent megpróbált, de végül feladták, mondván: „kísérleti közgazdaságtan folyik, csak a valóságban”.
Ekkor csõdölt be a Lehman Brothers Bankja, s mindez szabályosan megbénította a pénzügyi világot. A bizalom utolsó szála is megszakadt. A pénzügyi rendszer szó szerint megállt. A bankközi kamatok olyan magasra szöktek, amitõl az egynaposnál hosszabb bankközi hitelek eltûntek a palettáról. Kialakult egy totális bizalmatlanság a pénzügyi intézmények között, s ugyanez volt érzékelhetõ az ügyfeleknél is.
A korábban jócskán felfújt, nagy likviditásbõség ugyan már elõtte is kezdett szépen lassan visszahúzódni, de most lavinaként sodort magával mindent. A Lehman-csõd következtében valamennyi piac egyszerre szakadt meg, az eddigi lineáris csökkenés helyett egy kezelhetetlen állapot alakult ki, hirtelen irracionálissá vált minden. A bankközi piacok nem mûködtek, mindenütt megugrott a volatilitás, a részvényindexek zuhanni kezdtek, s ugyanez történt a valutákkal is. Sõt mindez nagyon rövid idõ alatt átterjedt a fejlõdõ országokra is, annak ellenére, hogy eleinte úgy tûnt, õk ettõl el tudnak határolódni. A rosszban az egyetlen jót a csökkenõ üzemanyagárak jelentették.

Mit lehetett tenni idehaza?
Tisztán látszott, hogy a válságot csak összefogással lehet megoldani, melyhez a kormány együttmûködése elengedhetetlen. Izland példája jól mutatta, hogy a kis országokat elsodorhatja ez a lavina. Magyarország részérõl igen bátor lépés volt az IMF megkeresése. Ez a válság nem olyan, mint amilyenek az eddigiek voltak. Az IMF is érzékelte mindezt, hiszen az Európai Unióban is minden megállt, a gazdaságok ott is bankkonszolidációs csomagokat dolgoztak ki annak érdekében, hogy a pénzügyi közvetítõ rendszer újra mûködhessen.
Ez nem bankmentõ csomag! Ez egy pénzügyi rendszert konszolidációs csomag, aminek éppen az volt az üzenete, hogy ha kell, az állam odaáll a bankok mögé, a cél az, hogy újra elkezdjenek mûködni, ismét visszatérjen a bankok közötti bizalom. Ezek a bankok hiába voltak valójában pénzügyileg erõsek, a bizalomhoz elengedhetetlen volt az állami biztosíték.
Mindezek mellé a hazai válságérzetet tovább súlyosbította, hogy a külföldi elemzõk, a befektetõk véleménye is lesújtó volt az országról: magasnak ítélték a külföldi kötelezettségállományt, a nettó külsõ államadósságot, a tartalékainkat nem tekintették elegendõnek, s úgy látták, hogy a bankrendszerünk a külföldi forrásokra erõsen ráutalt. Mindeközben természetesen idehaza is nõtt a finanszírozási kockázat, csökkent a magas jövedelmezõség, és nem ítélték elégségesnek a tõkepuffert. A nemzetközi piacokon történt események hatására a bankszektor és az állam finanszírozása nehezebbé vált. A leminõsítések tehát mindezek egyenes következménye lett.

Az MNB válságkezelõ lépései
Október 22-én 300 bázispontos kamatemelést hajtott végre a Magyar Nemzeti Bank annak érdekében, hogy megállítsa a spekulánsokat. 24-én – nagyon jó feltételekkel – meglett az IMF-csomag, s ezzel a hazai bankok fölé is sikerült egy „védõernyõt” kifeszítenünk – amit az Európai Unió országai már korábban megtették saját bankjaik érdekében, de a leányvállalataik ebbõl kiszorultak. Az MNB emellett a likviditási helyzetet megpróbálta azzal is javítani, hogy mindent megtett a felek összehozására, a bankközi bizalom újjáépítésére.

A válság hatása a reálgazdaságra – mi várható 2009-re?
Úgy tûnik, hogy a recesszió már nem kérdés, legfeljebb az, hogy meddig fog tartani. Az Egyesült Államokban valójában már tavaly ilyenkor tudni lehetett, hogy a növekedés meg fog állni, mégis mindenki növekedést vár ott is és az Európai Unióban is.
A válság hatására a G7 országok exportrendelése zuhan, autóipari válság alakul ki a világban, illetve idehaza az építõiparban, de a többi ágazat is borús kilátásokkal küzd.
A pénzügyi szektorban is egyértelmû lesz a visszaesés, a bankrendszer eddig évente 15%-os növekedést produkált, ez most vissza fog esti várhatóan 5%-ra. Valószínûleg még a normál mûködésüket is újra kell majd gondolniuk. Drasztikusan fognak csökkenni a fogyasztási hitelek, 25%-ról ez is várhatóan 5%-ra esik vissza. Gyakorlatilag meg fog állni a gazdasági növekedés, 0, -1, -2%-ot jósolnak az elemzõk.
A válság hatásait azokban az országokban, amelyekben van az államnak mozgástere, nagyon nagy pénzügyi csomagokkal tudják enyhíteni, sajnos a hazai kondíciók ezt nem igazán teszik lehetõvé, nekünk így kell megtalálnunk azt az utat, azt a finanszírozási módot, mellyel képesek leszünk túlélni az elkövetkezõ éveket. Iszonyú keskeny mezsgyén kell végighaladnunk, kemény sziklák között.

Összeállította: Cseh Teréz