Szabó Gyula – színész – Székesfehérvár

Van, akinek Buga Jakab, a Tenkes kapitányából. Van, aki Columbo hadnagy magyar hangjaként emlékszik rá, másoknak Kag õ, a zseniális Vuk rajzfilmbõl. De Frakk hangját is õ kölcsönözte, és gyerekek nemzedékei nõttek fel a Magyar Népmesék rajzfilmsorozaton, ahol õ volt a nagy mesélõ.

Szabó Gyula Kunszentmártonon született, 1930. júl. 15-én. A második világháború után került Budapestre, ahol édesapja nyomására elõbb szakmát tanult a Csonka János Gépgyárban, közben felvették a Zeneakadémiára, de mivel a gyárban három mûszakban kellett dolgoznia, felhagyott a zenei tanulmányokkal. Az inasévek alatt, az iskola önképzõkörében diáktársaival megtanulták Az ember tragédiája két színének dialógusait, ezért jutalmul jegyet kaptak a Nemzeti Színház elõadására.
– Már édesanyámmal színpadra léptem még az iskolás évek elõtt. Sok mindent megtanultam tõle, még azt is, amit egy idõben nem volt szabad, hogy délben miért szól a harang. Abban az idõben mûködött a katolikus legényegylet, a gazdakör, s ezek nagyszerû társulatot mûködtettek, és remek elõadások születtek. Ezekben a bátyám és a két nõvérem is szerepelt. Külön öröme volt ez Kunszentmártonnak: a lányok otthon megvarrták a ruhákat, az ácsok összeeszkábálták a díszletet, amelyre kárpitos rászögelte az anyagot. A piktorok olyan türbét készítettek a Gül babához, hogy csoda. Nagyon sajnálom, hogy ez mára teljesen kiveszett. Együtt akartunk örülni, nem pedig egymást marcangolni. Nem ártana, ha ez egy kicsit visszajönne. Reménykedem, s nem veszthetem el a hitemet, mert ha egyszer katolikusnak kereszteltek, az végig megmarad. Emlékszem, az egyik elsõ színpadi feladatom az volt, hogy be kellett reteszelnem egy ajtót, s amikor visszajöttek, akkor ki kellett ismét nyitnom. Jöttek is, kiszóltam, hogy megyek, nyitom az ajtót. Ki is reteszeltem, s visszafeküdtem. De csak tovább dörömböltek, s már másfél órája vártak kint és dorbézoltak, mégsem tudtak bejönni. Ugyanis nem a bejárati ajtót nyitottam ki, hanem a szekrényajtót. Büntetésül úgy döntöttek, hogy mindig velük kellett mennem. Négy és fél esztendõs voltam akkor. Valahonnan innen indult a színészi pályám.
A Színház- és Filmmûvészeti Fõiskola növendéke 1950-54 között volt. Színjátszással azonban már 1945-50 között is foglalkozott, akkor még amatõr színészként. Diplomája megszerzése után 1954-96 között az Ifjúsági, az Úttörõ, a Petõfi, a Jókai, a Thália, az Arizona, a Mûvész, illetve a Thália Színház társulatához tartozott, 1996-tól pedig a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja volt. 1979-tõl a Színház- és Filmmûvészeti Fõiskola tanára, egyetemi docens.
– A negyvenes évek végén nagyon sok fiatal jött fel Budapestre tanulni. Mivel jó tanuló voltam, apám engem is felengedett a Csonka János Gépgyárba. Ez a Csonka János találta fel a karburátort. A fõiskolán aztán együtt jártam Avar Istvánnal, nagyon szerettük õt, mert nagyon tehetséges volt. Aztán ott volt Domján Edit, és a párja, Kaló Flórián, aki kenterbe vert bennünket, õ egyszerûen zseniális volt. Most már nyugdíjas, írogat, s nekem is írt annak idején egy darabot, de nem tudtam eljátszani, mert a Tháliában szinte minden elõadásban szerepeltem. Ezért filmeztem olyan keveset is. A film nem a színész talaja, hanem a filmrendezõé.
Székesfehérváron már diplomája megszerzése elõtt, 1947-ben is szerepelt egy amatõr színjátszó társulattal: a Kis unokám címû darabbal léptek fel egy moziteremben, hiszen a háborúban elpusztult színház akkor még csak romokban létezett. Az egykori fellépés izgalmaira még ezekben az években is boldogan emlékszik vissza – nagyobb nyilvánosság elõtt a fehérvári városházán beszélt errõl, amikor színpadra lépésének 50. évfordulóját ünnepelték a fehérvári társulattal. Mint mondotta, ekkor még meg sem fordult a fejében, hogy a városhoz évtizedekkel késõbb szoros kötõdése lesz: a Vörösmarty Színház elsõ önálló társulatának szinte alapító tagja, hiszen a társulat létrehozását követõ évben Kállay Ilonával együtt csatlakozott ahhoz a fiatal csapathoz, amely a mai társulat magja volt. Eddigi legemlékezetesebb szerepei talán a Valahol Európában Simon Pétere, a Pál utcai fiúk Rácz tanár ura és a Nagymama Örkény Vilmos bárója voltak.
2006-ban a Nemzet Színészévé választották. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas kiváló és érdemes mûvész az Agárdy Gábor halálával megüresedett helyet tölti be a 12 legnagyobb élõ magyar színész között.
Legutóbb Tatabányán találkozhattunk vele, anekdotázott, mesét mondott a Városi Könyvtárban a gyerekeknek és a felnõtteknek. Varázslatos hangja ma is rabul ejt kicsit és nagyot egyaránt. Hetvennyolcadik születésnapját a nyáron ünnepelte, kívánunk neki további boldog, hosszú életet!

V.K.