Éless Béla – színmûvész – Tatabánya

Színész, rendezõ, az esztétika doktora, „örökös” színházalapító. Mûvész és egyúttal hihetetlenül, makacsul kitartó „vállalkozó”, aki mindig képes elölrõl kezdeni. Még élsportolóként tanulta meg, hogyan kell erõs alapokat lerakni, majd kockáról kockára építkezni, a semmibõl várat építeni. „Építményeibõl” kettõ is áll, hiszen Tatabányán létrehozta a Népház – Jászai Mari Színházat, tizenegy éve pedig megalapította a Budaörsi Játékszínt.

– Igazán hol vagy otthon?
– Sehol , vagyis inkább több helyen egyszerre, ahol dolgozom, ahol szeretnek, elismernek. Tatabányán és Budapesten mindenképpen, de számomra megszokott a széken való „félülés”, a rajtra kész állapot. Huszadik századi vándorcsalád vagyunk. 1940-ben Kassán születtem, amely akkoriban újra magyar volt. Értelmiségi család volt a miénk, nagyapám, dr. Éless István abaúji fõjegyzõ, viselte még a „rétszentmiklósi” hétszilvafás nemesi nevet, amit persze apám idejében – az ötvenes években – nem volt értelmes emlegetni, de a nagymama mégis sokáig rejtegette a kutyabõrt. Édesapám kórházi sofõr volt a fõorvos-igazgató mellett, Füzérradványban. Gyakorlatilag a kórházban nõttem fel. Apám azt akarta, hogy egy napon majd én is orvos legyek, de én nem szerettem az éterszagot, az állandó elesettséget, ami gyerekként körülvett.
A „bohóc” vért édesanyámtól örököltem. Húszévesen Bodrogszegibõl Kassára ment „világot látni”, s a színháznál segédszínészként próbálkozott. A színészkedés mellett a nagynéném fehérnemûszalonjában kitanulta a fehérnemûkészítõ mesterséget, ott találkozott édesapámmal. Amikor meglátta nálam a „bohóc” mentalitást, csak mosolygott. Faltam a könyveket, s eszméletlen szereplési vágy élt bennem. Ekkor már, hátunk mögött több köztes „állomással” Füzérradványban éltünk 1958-ig. Az itt töltött évek alatt a nyeszlett kis srácból stramm fickóvá értem. Elkezdtem tréningezni, futkároztam a gyerekszanatórium hatalmas parkjában. A kezembe akadt egy orosz atlétikai edzõ szakkönyve, s ez alapján – 12 évesen – a 15 évesek edzésprogramját csináltam végig. Hetedikes koromban már eljutottam Csillebércre, nyolcadikosan 1500 méteren és magasugrásban úttörõolimpiát nyertem. A gimibe egy viszonylag koravén, jó kiállású, sok kisebbségi érzéssel, s nem kellõ olvasottsággal rendelkezõ kölyökként kerültem. Sportoló voltam, de sok minden mást is csináltam: néptánc, iskolarádió, színjátszó csoport, mégis mindig kitûnõ tanuló voltam. A szereplési vágy óriási volt bennem. A hétfõi, udvari „szemlék” alkalmával – amíg az igazgatóra vártunk – Hitler-paródiákat adtam elõ a diáktársaimnak. Gyaloglóként itt a gimiben fedeztek fel, nagyon kemény négy év volt, de sorra jöttek az eredmények. Aztán a Vasas Stadionban Pasaréten Országos Ifi Bajnokságon 10 kilométeren nyertem, a mesterem, tornatanárom ott sírt a tribünön. Csodagyereknek számítottam. 1958-ban sem apám, sem az igazgató nem írták alá a fõiskolába a jelentkezésemet, mert kitûnõként nem az orvosira akartam menni. A sportnak köszönhetõen végül Budapestre kerültem, és jelentkeztem a Közgázra. Ennek láttam akkor a leginkább értelmét.
1959-ben megkaptam az elõadómûvészi engedélyt, s a Bergendy Együttes „bohóca”, konferansziéja lettem. Az egyetemen – tanulás és az élsport mellett – mindent elvállaltam. Voltam statiszta, filmgyári világosítóknál kábeltologató, közben játszottam az Egyetemi Színpadon, rendeztem a Közgáz Kabarékat, s persze játszottam is bennük, továbbá válogatott kerettagként gyakran megfordultam Tatán és versenyeken Tatabányán.

– A sport miatt kerültél Tatabányára is?
– Igen, oda is úgy kerültem, mint élsportoló. Több helyre is mehettem volna, de nem akartam, sem a Dózsába, sem a Honvédba kerülni, mert ott tíz évet alá kellett volna írni. Tatabányáról Horváth úr, a Bányász Atlétikai Szakosztályának vezetõje végignézte a budapesti egyesületeket. Tatabányán akkor fejlesztették az atlétikai csapatot. Kellettek még gyaloglók, hosszútávfutók, dobók is. Többedmagammal ’62 telén szerzõdtünk le, Gengeliczky László barátom is akkor került ide diszkoszvetõként.
Nagyon nagy hatással volt rám a döntésemben, hogy dr. Gál István, a Szénbányák akkori vezérigazgatója személyesen is behívatott – az élsportolókra is odafigyelt, különösen a diplomásokra. „Ez a város most lesz igazán város, ehhez komoly emberek kellenek, olyanok, akik nem csak versenyeznek, de az után is itt maradnak, és részt vesznek a szellemi munkában” – ez a gondolata fogott meg igazán. Ígéretet kaptam egy tanácsi lakásra, egzisztenciát, jövõt ígértek, s lehetõséget mûvészeti téren, így emellett döntöttem.

– Mikor jött létre a Bányász Színpad?
– 1964 telén a felsõgallai mûvelõdési ház büféjében Kullai Zolival, Gengeliczky Lacival megalakítottuk a Bányász Színpadot. Áprilisban felvételit hirdettünk, s húsznál alig többen kezdtünk együtt tevékenykedni. Fantasztikus volt az az akarat, amivel mi dolgoztunk. 4-5 évig készültünk színi gyakorlatokkal, közben persze bemutatókat is tartottunk. Hatszáz ember fordult meg az évek alatt nálunk, ebbõl az óriási merítésbõl alakult ki a mintegy harminc tagú társulat. Fantasztikus évadokat csináltunk végig. 1972-73-ban jutottunk el odáig, hogy a félhivatásos státuszt megcélozhattuk, s hat kollégánk az elõadómûvészi engedélyt is megszerezte. Mindez óriási siker volt. Hihetetlen, mennyit dolgoztunk, mindenki a munkája mellett, próbáltunk délelõtt, este – ki mikor ért rá. A produktum már messze nem amatõr volt, de a státuszunkat illetõen nem lehetett elõrelépni. Ezért úgy döntöttem, nem biztatom tovább elérhetetlen álmok kergetésére társaimat, egyedül próbálom ki magam. A Magyar Rádió rendezõje lettem, majd a József Attila Színházban dolgoztam, elõtte pedig a Magyar Mûvelõdési Intézetben az Országos Színjátszó Tanács mûvészeti titkáraként. De vállaltam munkát a tévénél is, a nem hivatásos mûvészek – amatõr versmondók, színjátszók – produkcióit kellett képernyõre vinnünk, élvezhetõ rádiómûsorrá emelni. E munkámért elnöki nívódíjat kaptam. Ennek volt köszönhetõ, hogy Bozó László fõrendezõ meghívott a Magyar Rádióba rendezõnek, amit 1976-tól 84-ig legjobb tudásom szerint láttam el.
Mindeközben az Újpalotai Munkásszállón egy színházi kísérletet is végeztem. Azt vizsgáltuk, hogy a színjátszásnak mibõl is áll az az ereje, hogy mindenki „ért hozzá”. Csodálatos, hogy aki még soha sem járt színházban az is többségében érti a szituációkat. Persze az értelmezés már függ az intelligenciától, az élettapasztalattól is.

– Végül mégis csak visszakerültél Tatabányára. Mi történt?
– 1984-ben keresett meg dr. Ravasz Éva és Harsányi Lászlóné, hogy indul A Közmûvelõdés Háza, és most már a színházat is meg lehet csinálni. Ekkorra már tapasztalatom volt bõven. Ez a két hölgy az életre segítõje a színháznak, amely 1986 novemberétõl Komárom-Esztergom Megyei Játékszín néven kezdett mûködni. Létezését a Megyei Tanács határozata mondta ki. 1989-ben birtokba vehettük a Népház gyönyörû épületét. 1991-ben nyerte el mai mûködési formáját is a színház, Jászai Mari Színház, Népház néven. 1996-ig volt szerencsém a színházat vezeti.
– Aztán kezdhettél mindent elölrõl. A semmibõl egy újabb színház: Budaörsi Játékszín, amely most tíz éves.
– A Jókai Mór Mûvelõdési Házban – amely nem igazán színházi épület – adódott a lehetõség, hogy „fele üzemidõben” színházat csinálhassunk, vagyis az egyes hónapok során az üzemeltetési napok felével rendelkezhettem. Évi 200 elõadást hoztunk tetõ alá, amihez persze rengeteg tájolást is be kellett vállalnunk.
Egy kulturális elemzõ cég összehasonlította hat budapesti kisszínház teljesítményét és a miénket, olyanokét például, mint a Radnóti Színpad, a Mikroszkóp Színpad, a Bárka…, stb. Mi ezen színházak átlagos támogatottságának 52%-át kaptuk, s mint említettem, félhónapos üzemidõvel dolgozhattunk. Mégis az õ elõadásaik átlagának a 88%-át produkáltuk így is. Évi 200 elõadás, 84 milliós bevétellel, 234 milliós összköltségvetéssel. Tehát relatíve alacsony költséggel, s mégis magas mûvészi színvonallal tudtunk dolgozni. Felvettük a versenyt a legnagyobbakkal. Ennek ellenére nem választott meg a közgyûlés, a jobboldali frakció kívánsága szerint.

– A Kukabúvárok hozta meg a sikert az egykori Bányász Színpadnak, most miért láttad ismét aktuálisnak?
– A mi régi Bányász Színpadunkat ma úgy hívnák, hogy önszervezõdõ civilszervezet. Aktuális témákkal foglalkoztunk mindig. A Tigris a fürdõkádban esetében ’67-ben az egész ostoba bürokrácia röhejes szituációit raktuk össze, mindenki megfigyel mindenkit. Az Übü király a társadalmi környezettel való szembenállás volt. Fiatalok voltunk, jellemzõ volt a kritikai attitûd.
A Kukabúvárokat két konkrét esemény ihlette. Egy szép napon ugyanis szembe jött velem a cipõm. Mármint az, amit néhány nappal azelõtt kidobtam. Egy másik alkalommal pedig a füzesabonyi állomáson egy hároméves kisfiú téblábolt körülöttem, éhes volt. Vettem neki egy szendvicset, de ahelyett, hogy megette volna, elrohant és odaadta a nyolcéves bátyjának. Nem mentem el a vonattal, vettem még egy szendvicset, és órákig beszélgettem velük. Aztán itthon mindezt elmeséltem a többieknek. Ráharaptak, éppen ez volt az, amit el akartunk mondani. Hatan-nyolcan elkezdték körüljárni a témát, esettanulmányokat, tényirodalmat kutattak, s riportokat készítettek. 40 órányi riportanyag készült, s vagy tíz kilónyi papír jött össze. Aztán egy darabig nem is tudtam mit kezdjek mindezzel. Végül egy napon, amikor éppen a hobbimmal, az urali õsmagyar emlékek kutatásával foglalkoztam, – s ott ún. ütemkotta van –, egy ritmusnak köszönhetõen egyszer csak összeállt bennem az egész. Fiatalok összejönnek egy téren, mérhetetlen puritanizmus, csendes tüntetés a 2%-nyi elhanyagolt gyerekért.
Most úgy éreztem, hogy ismét aktuális ez a darab, sõt egy második rész is elkészült hozzá, a Hátamon a házam, mely kórkép a hajléktalanok mai helyzetérõl. Úgy gondoltam, hogy a színház tízéves évfordulójára jó lenne egy olyan darabot csinálni, amely nem csupán a felhõtlen szórakoztatást célozza meg. A darab érdekessége, hogy a mai fiatal színészek mellett a régi stáb tagjai is játszanak benne. Hihetetlen, hogy negyven év alatt nem kopott belõlük a színészi erõ, s az sem meglepõ, hogy a nézõk fejében is motoszkál a gondolat, mindez 40 éve történt, s bizony mintha semmi sem változott volna azóta.

Cseh Teréz