Both Lehel – zongoramûvész – Dorog

1942-ben Budapesten született, ma Dorogon él. Zongoramûvész és tanár. Számos dorogi ifjú muzsikust segített továbbtanulni a tanárképzõ fõiskolákon. Növendékei között nemzetközi versenyek nyertesei, illetve díjazottjai találhatók. Számos japán kitüntetés és díj mellett 2004-ben megkapta a Magyar Felsõoktatásért Érdemérmet. Több kottakiadása és két lemezkiadása van. Beszél angolul, japánul, oroszul.

– Miért akar egy gyerek zongoramûvész lenni?
– Nem akar, legalábbis én orvos szerettem volna lenni. A szülõi becsvágy az, amiért valójában zenész lettem. Amit nem sikerült nekik elérniük, azt úgy gondolták, majd én megvalósíthatom. Gyakorlatilag az egész gyerekkoromat a hangszer mellett töltöttem. De valójában ezt nem is lehet másképpen megcsinálni. Tudatosan kezdeni már rég késõ lett volna. Ez szinte minden hangszer esetén igaz. A tehetség nem elegendõ, hihetetlen mennyiségû gyakorlás áll az igazi mûvészet mögött. A zongorista élete pedig kifejezetten rabszolgasors, rá egy zenekarban gyakorlatilag nincs szükség. Össze van zárva hangszerével, és a társas zenélésre csak egy bizonyos szint elérése után nyílik alkalma, de ez is nagyon kevés. Aki nem tud kiugróan teljesíteni, az itt menthetetlenül elvész.

– Hol és milyen tanulmányokat folytatott?
– 1965-ben diplomáztam a Zeneakadémián Solymos Péter professzornál, majd két évig a Szovjetunióban, Leningrádban – ma Szentpétervár – folytattam tanulmányaimat Nadezsda Golubovszkajánál. Miután hazajöttem a Bartók Béla Zenemûvészeti Szakiskola – ma Konzervatórium – ifjú tanára lettem. Emellett 1974-tõl a Liszt Ferenc Zenemûvészeti Fõiskola – ma Egyetem – Tanárképzõ Intézetében a zongoratanszék vezetõjévé választottak, majd 1976-tól igazgatóhelyettesként is dolgozhattam.

– Hogyan került Japánba?
– Solymos mester négy éven át Japánban dolgozott egy egyetemen, s hívták ismét vissza, õ azonban ekkor már elmúlt 70 éves, s nem vállalta az újabb utazást. A japánok így megkérték, hogy javasoljon valakit maga helyett, s én lettem ez a szerencsés. 1989-ben elõször két évre mentem ki vendégprofesszorként a japán Aichi Mûvészeti Egyetemre, ahol a mesterképzés vezetõje lettem. Szerzõdésem lejártakor további két évre meghívtak. Maradtam. Majd egy másik helyen, a Nagoya Mûvészeti Egyetemen taníthattam még két esztendõt. Csodálatos évek voltak ezek. Japánban a tanárt nagyon tisztelik. Jó volt érezni, hogy a császár után, tiszteletben a tudás hordozóját illetve átadóját értékelik a legmagasabbra.

– Miért jött haza?
– Valójában a feleségem válaszút elé állított: vagy a család vagy Japán. A döntés egyértelmû volt. Miután visszajöttem, a Tanárképzõ Intézetben ismét megválasztottak tanszékvezetõnek, majd 1996-tól igazgatónak. 2004-ig vezettem az intézetet, majd 2006-ban nyugállományba vonultam.

– Zongoramûvészként bejárta a világot, merre koncertezett?
– Idehaza aktív zongoramûvészként gyakorlatilag nem volt lehetõségem, Japánban ezt ki se kerülhettem volna. Az én zongoramûvészi pályám Japánban teljesedett ki. Megismerkedtem egy japán zongoramûvésszel, Fujimoto Mamival és négykezes stílusban, illetve két zongorán elkezdtünk együtt játszani. Japán összes nagyvárosában megfordultunk együtt, de felléptünk számos európai országban – Németország, Hollandia, Norvégia, Ausztria –, s két koncertkörutunk volt az USA-ban is. 1995 után Fujimoto-Both Duoként Magyarországon is rendszeresen koncerteztünk, sõt állandó szereplõi vagyunk a Római Nyári Zenei Fesztiválnak is.

– Zenetanárként hogyan látja a mai zenei képzés helyzetét?
– Sajnos úgy vélem, hogy tönkre teszik a zenei oktatásunkat. Vészesen sorvad az a csodálatos zeneoktatási struktúra amit 1945 után kiépítettek, és az egész világ a csodájára járt. Ez nem méltó folytatása a Magyarországon a Nemzeti Zenede keretei között már 1838 óta folyó hivatalos zenetanításnak. A Tanárképzõ Fõiskola a Liszt Ferenc által támogatott Nemzeti Zenede jogutódja ahol többek között Erkeltõl Ferencsikig a legkiválóbb magyar muzsikusok dolgoztak. Egy ilyen intézményt nem megszüntetni kellett volna, hanem európai unicumként támogatni. Kérdem én, hogy melyik országa a világnak szüntetne meg egy 171 éves tradícióval büszkélkedõ intézményt ami csak dicsõséget hozott az országnak. Zenei felsõbb vezetõinket – akik magukévá tették ezt az eszement Bolognai Rendszert – kizárólagos felelõsség terheli. Most megy ki az utolsó évfolyam akik még tanárképzõs diplomát fognak kapni. A magam részérõl nagyon büszke vagyok rá, hogy a Nemzeti Zenedérõl sikerült egy szép könyvet kiadnunk.
Szomorúan látom viszont, hogy mindaz, amiért egész életemben dolgoztam, viharos gyorsasággal tönkre megy. A tanítványaimra azonban – azokra, akik keményen dolgoztak – nagyon büszke vagyok. Mindazokra akik komoly nemzetközi sikereket, eredményeket értek el, de fõleg azokra, akik itthon, ma is a vállukon viszik zeneoktatásunk egyre sanyarúbb sorsát fillérekért.

Cseh Teréz