Fekete István kõképkészítõ és Fekete Istvánné – gobelinkészítõ – Süttõ

Ha Süttõ, akkor márvány. Ha márvány, akkor kõképek. Milyen kézenfekvõ is lenne így magyarázni, hogy Fekete István miért is kezdett kõképek készítésével foglalkozni.
A „nagy találkozáshoz” azonban sokkal több köze van a hétköznapoknak, a fészekrakásnak. A kõ ugyanis saját családi háza építésekor varázsolta el õt.

– A kõvel már gyerekként is volt valamilyen kapcsolata?
– Nem, semmi közöm nem volt hozzá. 1962-ben Budapesten születtem, s minden érdekelt, csak a kõ nem. Jártam az erdõt, a mezõt, s a gyerekkoromat Békés megyében, Kisdombegyházán a nagyszüleimnél töltöttem. A szüleim a munka miatt kerültek Lábatlanra, a Vasbetongyárban kaptak állást. Eleinte édesapám testvérénél laktunk, aztán mi magunk is építkeztünk. Hat-hét éves korom óta élek itt.

– Mi akart lenni, ha felnõ?
– Az elektronikai mûszerész szakma volt az eredeti elképzelésem, de az igazat megvallva mindenhez volt kedvem, csak tanulni nem. Soknak találtam a „számokat”. Csináltam egy ideig az iskolát, aztán bevonultam katonának, s végül más szakmát választottam, lakatos lettem. Ma is gépmesterként dolgozom a Piszke Papírnál.

– Hogyan került kapcsolatba a kõvel?
– Úgy is fogalmazhatnék, hogy egy hirtelen fellángolás volt, a családi házunk építésekor egyszerûen megtetszett a kõ. Volt itt egy idõs kõfaragó barátom, aki elkezdte megmutogatni az alapokat, aztán a többit már magamtól tanultam meg. Mindez 1987 körül volt, de komolyabbra csak ’94 táján fordult a dolog. Eleinte csak karcolgattam a követ, meg egy kicsit megvéstem a széleit, aztán a feleségem meglepett két vésõvel és egy karctûvel. Az évek alatt nagyon sokat fejlõdött a technikám, s arra büszke vagyok, hogy kizárólag kézi munkával, vésõvel és kalapáccsal készítem a munkáimat.

– Milyen feladatokat vállal?
– A legtöbb alkotás ajándéknak készül, s a legkülönfélébb helyekre kerül. A csolnoki Bányász Mûvelõdés Háznak, a Kültéri Bányász Múzeumnak például bányász emléktáblát készítettem. Pilismarót címerét egy kiállítás kapcsán ajándékoztam a polgármesteri hivatalnak. A süttõi iskola falát díszíti a süttõi és egy magyar címer, mindkettõ az én munkám. Egy kõberakásos címerem látható Esztergom-Kertvárosban a Közösségi Házban.
– De a címerek mellett persze mást is készítettem, a plébániának például egy Szent Antal képet, illetve különféle helyekre házszámokat. Az egyik kõképem pedig – úgy hozta a sors, hogy – Öcsi bácsihoz – dr. Till szülész-nõgyógyászhoz – került Dorogra.

– Mi fogta meg a kõben?
– Érdekes, ahogy alakul a kõ az ember keze alatt. A kõben benne van minden, csak meg kell keresni. Egy-egy kõ, egy-egy kihívás – vajon meg tudom csinálni? Szerencsére jó a kritikusom, a feleségem, aki nem csak a hibákra mutat rá olykor, de három követ már meg is mentett, mert én bizony azokat már kidobtam volna. Az õ ötletei alapján újra tudtam gondolni, s tovább tudtam dolgozni rajtuk, s a végére nagyon szép munkák születtek belõlük.

– A család ezek szerint inspirálja Önt?
– A feleségem amellett, hogy a mindennapokban postai kézbesítõ, gobelin képeket készít, õ a szüleitõl tanulta meg ezt a technikát. Három lányunk – Anita (19), Katinka (16) és Kinga (16) azóta már csatlakoztak hozzá, mindegyikük gobleinezik.

– A mûvészeti tevékenységük túl lépi a családi kereteket, hiszen egy alkotóközösséget is életre hívtak. Mit lehet tudni a Duna Alkotócsoportról?
– Mi már 2000 óta tagjai voltunk a Duna Mûvészkörnek, ahová egy kedves barátnõnk csábított el bennünket. A feleségem öt éven át aztán vezetõje is volt ennek az alkotócsoportnak. Aztán az élet úgy hozta, hogy konfliktusba kerültünk az alapítókkal, ezért kiléptünk, s 2007-ben életre hívtuk a Duna Alkotócsoportot. A vége az lett, hogy a többiek gyakorlatilag „átigazoltak” hozzánk, sõt még azok is csatlakoztak, akik korábban már otthagyták a másik mûvészkört. Az alkotócsoport tagjai amatõr mûvészek különbözõ területekrõl. Kiállításokat szervezünk, weblapot üzemeltetünk, s igyekszünk minél többféle módon megmutatni az alkotótársaink munkáit. Új tagokat is szívesen látunk, csatlakozhat hozzánk bárki, aki kedvet érez a mûvészetekhez.

– Mibõl finanszírozzák a mûködésüket?
– Egyelõre csupán a tagdíjakra támaszkodhatunk, szponzorunk még nincs. A tagok vállalják a kiállítások költségeit is. Természetesen örömmel vennénk bármilyen jellegû támogatást, ám az alkotások születését, a már meglévõ munkák bemutatását még szélesebb körben igazából az tenné lehetõvé, ha találnánk egy komolyabb pártolót.

Cseh Teréz