Ölveczky Gábor – grafikus, kalligráfus – Komárom
Az irodalom és a képzõmûvészet „ötvöse”
A komáromi születésû mûvész teljesen egyedi stílusú alkotásainak alapja a szépírás, mely egyúttal körül ölel, magába fon egy-egy gondosan kiválasztott irodalmi alkotást is. Grafika, vers, szépírás együtt kel életre a gyönyörû papírokon, s egymást erõsítve viszi tovább az alkotó üzenetét. Ölveczky Gáborral a Komáromi Kisgalériában – melyet immáron több mint 30 éve vezet – találkoztunk.
– Honnét az irodalom, a grafika iránti érdeklõdés?
– Java részt családi indíttatású a vonzalom. 1955. július 27-én itt Komáromban, az ún. Malomházban születtem. Együtt éltünk az apai nagyszülõkkel egy kétszobás lakásban. Nálunk divat volt olvasni, a nagyszülõk szerették a verseket. Így gyerekkoromtól én is olvasós-rajzolós lettem, a bátyámmal egyszerre tanultam meg olvasni. Nem is gondoltam volna, hogy én bármi mással foglalkoznék majd, egyszerûen csak mûvelt ember szerettem volna lenni. Ehhez az alapozásom is nagyon jó volt, hiszen a családi háttér mellett oktatóim is kiválóak voltak. Az akkori Klapkába, a mai Szent Imre Katolikus Iskolába jártam, ahol annak idején – a történelemi-politikai viharokból adódóan – doktorátussal tanítottak a tanárok az általános iskolában.
Rajzolni Kóthay Ernõ rajzszakkörében tanultam egészen a haláláig. Nagyon szerettem, igazi pedagógus volt, aki senkire sem kényszerített rá semmit, inkább „kottát” tanított. Grafikai téren nagy hatással voltak rám az egykori gyereklapok is, mint például a Dörmögõ Dömötör, vagy a Pajtás, melyeknek illusztrátora Würtz Ádám volt. Az õ, valamint Réber László karakteres munkái sokat jelentettek a számomra.
– Hogyan lett az irodalomból mégis grafika?
– A Komáromi Nyomdába kerültem dolgozni, majd magasnyomó gépmesterként szakmunkás bizonyítványt szereztem. A nyomda akkori igazgatója, Macher Zoltán adott nekem elõször kisebb grafikai munkákat, s így indultam el ezen az úton. 1976 márciusában a Generálker Vállalathoz kerültem, mint dekoratõr. A cégnek több helyen voltak telepei, én itt Komáromban dolgoztam. Nagyon szerettem itt, kilenc évig dolgoztam a vállalatnál. Itt is volt ugyan egyfajta kötöttség, de emellett arra is volt lehetõségünk, hogy a saját „õrültségeinket” is megvalósíthassuk.
Aztán amikor megnõsültem, más célok is elõtérbe kerültek. Több jövedelemre volt például szükségem. 1985-ben új igazgató került a nyomda élére, Kovács Lászlóné, s õ visszahívott grafikusnak. 1990-ben azonban engem is elkapott a láz, hogy jó lenne önállónak lenni. Három évig vállalkozóként is dolgoztam, de nem igazán lehetett a terheket egyedül bírni. Azután kerültem ide fõállásba a Komáromi Kisgalériába, s ma emellett tevékenykedek tervezõ-grafikusként. Rendszeresen dolgoztam a gyõri és az észak-komáromi színháznak, 16 éve tervezem a Vásárhelyi Õszi Tárlat katalógusait.
– Mióta vezeti a Komáromi Kisgalériát?
– Gyakorlatilag a kezdetektõl, 1977 óta, tehát túl vagyunk a harmincadik évfordulón. Itt a mások sikeréért dolgozik az ember. Szeretem csinálni, mert meggyõzõdésem, hogy a mûvészet kell, szükséges, mivel életminõséget javít. Úgy igyekszem dolgozni, hogy nem kiszolgálni szeretnék igényeket, hanem teremteni azokat. Úgy hiszem, tudom mi az érték, mit érdemes megmutatni. Ez kicsit olyan, mint a jól mûködõ színház. Egy lépéssel a kritikus mögött, s egy lépéssel a nézõ elõtt.
– Mikor kezdett a szépírással, a kalligráfiával foglalkozni?
– Tizenöt évvel ezelõtt – vagy talán még régebben – megtaláltam egy saját hangot, amit mások nem nagyon csináltak, a kézírások beemelését a képekbe. A tervezõgrafikai munkákban, plakátoknál, szórólapokban van bizonyos kötöttség, ezen belül kell maradni, itt viszont saját magam választhatom ki a verset, amit majd újra kell fogalmaznom a kézírás segítségével. Irodalom és képzõmûvészet itt összeér. Az így született alkotás mintegy olvastatja magát, segítségével rögzül egy irodalmi érték, mely egyúttal folyamatosan újraolvasásra ösztönöz.
– A szépírás mellett még egy szerelem magával ragadta. Miért vonzódik az indián kultúrához?
– Mondhatjuk úgy, hogy ez a hobbim, az indiánokról szóló néprajzi mûveket olvasok angol nyelven. Gyerek koromban kezdõdött mindez, természetesen az indián kalandregényekkel. Nyolcéves koromban került a kezembe egy német etnográfus hölgy könyve, a Könyv az indiánokról, majd késõbb Anna Jürgen mûve: Az irokézek fia. Rájöttem, hogy a valóság sokkal érdekesebb, mint a regények, s azóta nem akar szûnni ez a vonzalom, csak rendelem sorra a könyveket, katalógusokat. Ma már körülbelül kétszáznál tartok.
Cseh Teréz