Õrsi Istvánné – népi hímzés – Polgárdi

Ha ezt a szót halljuk: hímzés, legtöbbünknek laikusként kislányok jutnak az eszé-be, ahogyan a kislányok a nagymama ölében ülve, óvatosan fogva a tût, gondos öltéseket vetnek. Én is ezzel az alapgondolattal indultam el Õrsi Istvánnéhoz, de mikor ott ültem, a hímzett terítõ mellett, hímzett díszpárnák között, és láttam az aprólékos munkák harmóniáját, akkor egy új kép társult bennem a hímzés mellé.

– Hogyan lett a Polgárdi Hímzõ Szakkör vezetõje?
– Több mint 30 évvel ezelõtt a Népmûvelési Intézet szervezte meg a Népi Hímzõ Szakkör Vezetõ Képzést az ország különbözõ részein. Sok helyen volt már ilyen, de Fejér megye még fehér folt volt. Akkor Polgárdiban már mûködött a Nõk Klubja, ahol lehetett hímezni is. Elõnyomott kézimunkákat rendeltek, amiket fonallal ellátva postáztak. Tehát kapott anyag volt, amiken az idõs tanítónõk magát az öltést gyönyörûen meg tudták mutatni. Az eredetiség még nem volt szempont, de igény lett volna rá, ezért ajánlották, hogy menjek el a szakkörvezetõ képzésre. El is végeztem a tanfolyamot, 3 évig jártunk be havonta egyszer. A jászberényi tanítónõképzõ nyugdíjas rajz és kézimunka tanára, Mária néni járt le hozzánk. Õ volt a Népmûvelési Intézet egyik külsõ munkatársa.
Így ismertem meg a jászsági barátnõimet is, akikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Olyan jóban vagyunk egymással, hogy szoktuk is mondani: õk a testvéreim, a fogadott testvéreim.

– Hogyan zajlanak a foglalkozások a szakkörben?
– Õsztõl tavaszig, október elsõ hétvégéjétõl április végéig mûködik a szakkör, mert aztán jönnek a kerti munkák. Minden évben új tájegységgel foglalkozunk. Idén a szûrhímzést sajátítottuk el. Errõl a hímzési fajtáról tanultam a három év alatt, de igazán tavaly nyáron ismertem meg, amikor Debrecenben voltunk. Ott volt az úgynevezett nyári táborunk. Mária néni szervezte minden évben az ország különbözõ helységeiben ezeket a kirándulásokat, és miután õ meghalt, ez a kis csapat azért együtt maradt a jászberényiekkel, és továbbra is minden évben megyünk valahová. Idén Mezõkövesden voltunk. Minden évben egyszer megyünk kirándulni, és egyszer színházba. Ez a mi dõzsölésünk azon kívül, hogy varrunk.

– Megtekinthetõk valahol ezek a kézimunkák?
– A Polgárdi Napok kapcsán minden évben van kiállításunk. Ilyenkor mindig egy szezon anyaga tekinthetõ meg. Idén a debreceni szûr volt látható augusztus 13-ától 20-áig, délelõtt 10 órától. Versenyekre is küldünk be kézimunkákat. Székesfehérváron szervezik a Nyugdíjas Ki mit tud versenyt. Idén februárban már 15. alkalommal rendezték meg, oda is küldtünk anyagot, és kaptunk is elismerést.

– Mi alapján díjazzák a hímzéseket?
– Az egyes tájegységeknek, mindegyiknek megvan a jellemzõje: az alapanyagot, a fonal milyenségét, az öltését és a szerkezetét illetõen. Tehát, ha valaki kézbe kapna egy elõnyomott munkát, és jó a minta, még mindig lehet, hogy nem olyan színnel varrná ki, vagy nem olyan fonallal, és akkor az már nem eredeti. Mindennek az eredeti szerint kell lennie. Mária néni mondta is mindig: „Ne higgyetek x-nek, ne higgyetek y-nak, menjetek a múzeumba!” Mert ott biztosan megtudjuk, hogy milyen az eredeti. Ez nagyon fontos dolog. Én éppen ezért Pápáról szerzem be a gyapjúfonalat, Szentesrõl a vásznat.

– Milyen élményt ad a hímzés?
– Vidéken vagyunk, és sok asszony van köztünk, aki például nem dolgozott máshol még. Azon túlmenõen, hogy közösségben van, az önbecsülése nõ azzal, hogy értékes hímzéseket tud produkálni. Én így gondolom, így látom.
– Elég idõsek vagyunk mi a szakkörben, a fiatalabbak kevesebben vannak, de azért mindenkinek van lánya, fia, menye, akiknek vagy tetszik a munkánk, vagy nem. De úgy örül a lelkem, amikor egy-egy asszony elmondja, hogy az unokája igényt tart a hímzésre, hogy mást nem kér karácsonyra, csak hímzett terítõt. Azért ez olyan egyéni dolog. Egy lakásban a bútor legtöbbször széria, de egy ilyen terítõvel már mindjárt egyedivé lehet varázsolni.

Kovács Erika