Szilágyi Bernadett – szobrászmûvész – Balatonfûzfõ
Balatonfûzfõ szobrásza
A bevezetõül szánt önéletrajz lehetne bármelyik, kevéssé közlékeny, szerény, munkáját az elismeréseknél elõbbre tartó emberé. Mióta személyesen is megis-merhettem Szilágyi Bernadettet, már tudom: ez a néhány sor kiválóan jellemzi a minimalista, sosem szószátyár szobrászt és mûvészetét.
Szilágyi Bernadettet a drága olvasóink kö-zül is többen ismerik, mint gondolnák, hiszen régiószerte találkozhatunk köztéri alkotása-ival: Veszprémben, a Megyeháza épületében a „Veszprém megye“, Iszkázon Nagy László dombormû, II. Rákóczi Ferenc dombormûve Peremartonban, Ady Endréé Berhidán, a 2006-ban átadott 1956-os emlékmû Tatán (magazinunk 2006/10. számának címlapja). Alkotásait a legnagyobb számban mégis gyer-mekkora színhelyén, Balatonfûzfõn láthatjuk: Irinyi János emléktábláját, Szabó Kornél portédombormûvét, a „Nyár“ c. alkotást Ba-latonfûzfõn, a Nitrokémia Zrt. Igazgatósági Épülete elõtt, a milleneum tiszteletére állított „Fûz-fõ“-t, és az ipari robbanások áldozatairól megemlékezõ „Mementó“-t, amelyet a Nitro-kémia Zrt. állíttatott emlékül.
A mûvésznõt életérõl, saját mûvészetéhez fûzõdõ viszonyáról faggattam.
– Honnan indult?
– Pápán születtem, a gyermekkoromat Balatonfûzfõn töltöttem. Rajzot, festészetet Vágfalvi Ottónál tanultam, a gyermekéveimet meghatározta az általa vezetett rajzszakkör. 14 évesen kerültem Pécsre, mûvészeti gimnáziumba, ahol a textil szak mellett Rétfalvi Sándortól szobrászatot is tanultam. A képzõmûvészeti fõiskola szobrász szakára viszont az elsõ két próbálkozásom sikertelen volt, elkeseredésemben felvételiztem az iparmûvészeti textil szakára. Végül harmadszorra felvettek a képzõmûvészetibe, ahol Somogyi József volt a mesterem, és sokat köszönhetek Vígh Tamásnak is. Felülmúlhatatlan élmény volt a Bajza utcai Epres-kertben, a fõiskola mûtermeiben felnõni, felnõtté válni!
– A kezdetekben meghatározó motívuma volt a lépcsõ. Mit jelképez, és az elmúlt évek alatt merre változott a forma, az anyaghasználat?
– Mindig is a minimalista irányzat vonzott, olyan formai megoldásoka próbálta, amely ezt a szûkszavú, tartalmas kifejezésmódot segíti. Tulajdonképpen a mai napig ez foglalkoztat, valószínûleg életem végéig keresem majd az ehhez a gondolkodásmódhoz leginkább illõ megoldásokat. Nagyon messze vagyok attól, hogy leüljek, és az mondjam: amit eddig csináltam az megnyugtató. Rengeteg lehetõség van még a szobrászatban, és egyre kimeríthetetlenebbnek tûnik. De nagyon kevés idõnk van, rövid az élet. Jó lenne azzal a tudattal élni ma, hogy van még százegynéhány évem hátra.
A lépcsõ a 80-as években készített munkáimra volt jellemzõ. Akkor a végtelenbe vivõ lépcsõ a lélek magasságokba és mélységekbe vezetõ útjait szimbolizálta munkáimban; az akkoriban sûrûn hallgatott Bartók – Kék Szakállú Herceg Vára indította el bennem, a mû hangulatát szerintem a legjobban a lépcsõkkel lehetett érzékeltetni, de a mûveim mindenkinek mást mondanak, és nem is akarom irányítani az értelmezést.
Mostanra már ritkábban használom ezt a motívumot, nem ragaszkodom görcsösen az általam kitalált dolgokhoz. Szeretek kísérletezni, anyagokban, gondolatokban – nem vagyok az a fajta mûvész – bár irigylem õket – aki már a pályája elején megtalálta a rá jellemzõ formavilágot, és ez végigkíséri az életét. Kíváncsi, nyughatatlan ember vagyok, olyannyira, hogy ha egy próbálkozásom új anyaggal vagy témával közelít a megoldáshoz, a kész állapotához, már nem is köt le annyira, sokkal jobban érdekel egy új, még felfedezetlen terület. Így kezdtem 2003-ban áttetszõ anyagokkal, hálókkal foglalkozni, most éppen sík- és térhálóval dolgozom sokat. Fontos, hogy számomra is izgalmas legyen bemenni a mûterembe, hiszen a szobrászat magányos hivatás, az egyedüllét azonban szükséges is az alkotói munkához. Hosszú távon azonban ezt a magányt minden mûvésznek meg kell tanulnia helyesen kezelnie.
– 2006-ban avatták fel az ipari robbanások áldozatainak állított Mementó címû alkotását Balatonfûzfõn. Mennyire kötõdik a városhoz, az emlékmûhöz? Mit jelentett gyermekként balatonfûzfõinek lenni?
– Erõs a lelki kötõdés a városhoz, amely a gyerekkoromat is meghatározta. Szerettem itt gyereknek lenni. A Nitrokémia vezetõi fantasztikus értelmiségi közeget jelentettek, hihetetlen szellemi színvonalú, fegyelmezett életet vittek a városba, ahol gyakorlatilag nem volt olyan család amelyet ne érintettek volna tragikus ipari balesetek. A szüleink ügyesen elhitették velünk, hogy nincs semmi baj, szinte megtanultunk a robbanásokkal együtt élni, de azért a félelem mindenkiben megvolt. A robbanások áldozatainak emlékére állított Mementót azért is sikerült jól, és tartozik a kedvenc köztéri munkáim közé, mert a megrendelõtõl, a Nitrokémia Zrt-tõl teljesen szabad kezet kaptam. Szerencsére a fûzfõiek is szeretik, kötõdnek a Mementóhoz, ami abban nyilvánul meg, hogy gyönyörûen gondozzák az emlékmûvet, mindig friss virágot hoznak, és ezért én nagyon hálás vagyok.
Vitkóczi Éva