“A szocializmus, a kommunizmus és a kapitalizmus szükségszerûen megbukik, mert azon a helytelen, modernista premisszán alapulnak, amely szerint a racionalizmus és az egoizmus a kultúrát alkotó hagyományokat és szokásokat elpusztíthatja és azok helyébe léphet.”
(Émile Durkheim, Szocializmus és Saint-Simon, 1928)
 
Kérdés: Ön durkheimista vagy indexista?                     
Nem panaszkodhatnak unalomra azok, akik a fazekukon túlterjeszkedõ világra is kíváncsiak. Nem egészen két évtized alatt lehettek tanúi a szovjet uralom alatt álló kommunista tömb összeomlásának, valamint napjainkban a globális hatalmi színpad átalakulásának.
Vége az amerikai hegemóniának,  és végleg beléptünk a többpólusú világ korszakába. Szinte hetek alatt derült ki: nem csak a száguldó Kína lett megkerülhetetlen nagyhatalom, de a 88 százalékos népszerûségnek örvendõ Putyin (Medvegyev) Oroszországa is. Miközben a magas festõállványról csúnyán lezuhant Amerikát egy olyan elnök vezeti, akinek ottani népszerûsége vetekszik Gyurcsány Ferenc hazai rokonszenvindexével.
Az amerikai birodalom és befolyás  korábbiaknál nagyobb megroppanását kétségkívül a Wall Street drámai, viharsebességû összeomlásának köszönhetjük, amelynek során eddig szentnek és sérthetetlennek tartott neoliberális dogmák is a történelem szemétdombján kötöttek ki. Akár maga a neoliberalizmus egésze. Ne nyugodjanak békében.
Ha pedig ehhez még hozzávesszük, hogy Jézus Krisztus már néhány évtizeden belül visszatér a földre, akkor elmondhatjuk, az izgalmak még korántsem  fejezõdtek be. Igaz, hogy az  utóbbit a 44 éves Sarah Palin, az amerikai republikánusok alelnökjelöltje állította (még életemben visszajön a Földre Jézus, biztosított bennünket), de ki kételkedne eme privilegizált isteni kommunikációs csatornában, ha már párttársának,  George Bush elnöknek is, mint megosztotta a nyilvánossággal, a Mindenható tanácsolta az iraki háborút?
Ami az amerikai birodalom hanyatlását illeti, annak idején elég sokan kinevették Paul Kennedyt, az akkor még a Yale Egyetemen tanító brit történészt, amikor 1987-ben korszakos munkájában elsõként vette észre: az általa 1500-tól vizsgált birodalmakhoz hasonlóan az amerikai is abba bukik bele, hogy katonailag túlterjeszkedik a rendelkezésére álló erõforrásokon.
De hogy a nagyközönségnek a szellem terméke mennyivel kevesebbet ér a kézzel fogható valóságnál, mutatja, hogy Samuel Huntington, Tariq Ali, Gore Vidal, Jean Ziegler, Emmanuel Todd és Chalmers Johnson kötetei együtt nem tettek annyit a kijózanodásért, mint most a Bear Stearns, a Fannie Mae, a Freddie Mac bank, és persze elsõsorban az AIG biztosító államosítása, valamint a 700 milliárd dolláros állami mentõkötél megszavazása.
 
MEGTÉRÉSEK
Hogy néhány nap alatt az Amerika hanyatlásának sokak által nem hitt jóslatából egy szempillantás alatt „arcátlan” diagnosztikai gyakorlat lett, azt mutatja Peer Steinbrück német pénzügyminiszter kijelentése, amely szerint „az Egyesült Államok elveszíti szuperhatalmi státuszát a pénzügyi világrendszerben”. Kár, hogy Steinbruck kijelentésével nem várt néhány percet, mert akkor a Hypo Real Estate összeomlása után a transzatlanti demokráciák sorsáról is ejthetett volna néhány szót. Sarkozy francia elnök szerint pedig „csupán” ezeknek lett vége: az önszabályozásnak, a laissez-faire gazdaságnak, és a mindható piac gondolatának.
John Gray, a briliáns brit egyetemi tanár szerint „a mostani változás kihatásaiban éppen olyan messzemenõ, mint a Szovjetunió bukása – a kormányzás és a gazdaság teljes modellje omlott össze”. Majd hozzátette: „Az amerikai globális vezetés idõszakának – amely visszanyúlik a II. világháborúhoz – vége.”
Miközben valóban megdöbbentõ „megtéréseknek” lehetünk a tanúi.
Mint a New York Times-ban heti két alkalommal jelentkezõ Thomas L. Friedman, a szabadpiaci fundamentalizmus egyik világszerte ismert „prófétája” saulus-paulusi bukfencének, amikor lapjának szeptember 22-i kiadásában ezt írta: „Ha a kormány nem segítette volna ki a Fannie Mae-t, a Freddie Mac-et és az AIG-t, nem mentette volna meg az embereket az Ike hurrikántól és nem szivattyúzta volna pénzek tonnáit a bankrendszerbe,  gazdaságunk már összeomlott volna. Szeretne ön hallani ma egy olyan mondatot, hogy ’a kormánytól jöttem és semmit nem szeretnék önért tenni?”
Nem, ilyen mondatot ma ezen a világon Petõ Ivánon és eszmetársain kívül – akik a magyar társadalommal szembeni,  jól megfontolt gyûlöletükön kívül semmi máson nem dolgoznak komolyan –  már senki se szeretne hallani (a balliberális sajtóban kéretik ezt a mondatot idézni – lehetõleg ezt is csonkán vagy meghamisítva, ahogyan szokták).
Azok a mondatok viszont, amelyeket a BBC szavazói szerint a világ legbefolyásosabb értelmisége, az amerikai nyelvész-politikai aktivista, Noam Chomsky mondott október 3-án egy interjúban már nem csak a Petõ-vonalnak kínosak: „a globalizmus közgazdászai egyszerûen hazudnak, amikor azt állítják, az elmúlt harminc esztendõben a neoliberális programok hatására nõtt a gazdaság és emelkedtek ki emberek a szegénységbõl”. „Ez szélhámosság”, mondja. „Az emelkedõ növekedési arányok és a szegénységbõl való kiemelkedés elsõsorban Kínának köszönhetõ. De Kína nem követte a neoliberális szabályokat. Export-orientált politikát követett, ahol az állam irányította a gazdaságot. Az állam által irányított export nem a Washington-konszenzus.”
Chomsky ugyanebben a beszélgetésben emlékeztetett arra is, hogy e becstelen közgazdászok úgy állítják be Dél-Korea látványos növekedését is, mintha az a neoliberális elvek sikere lenne. „Ez még tréfának is rossz. Dél-Koreában a tõke fölötti ellenõrzés olyan szigorú volt, hogy a tõkeexport halálbüntetéssel járt. Mi köze van ennek a neoliberalizmushoz? Állam által irányított gazdaság volt, nagyjából a japán modellt követve”.
 
AZ ÚJ VILÁGREND VÉGE
A jelenlegi amerikai elnök apja, George H.W. Bush elnök 1990. szeptember 11-én (micsoda dátum!) mondta el az Új Világrendrõl szóló beszédét.
Azóta nagyon sok víz lefolyt a világ folyóin.
A legmegbízhatóbb amerikai és brit közvélemény-kutatók szerint az azóta eltelt 18 évben, de különösen George Bush elnöksége idején az egész világon az Egyesült Államok iránti érzések igen intenzív ellenérzésbe csaptak át és õt magát a világbékét fenyegetõ szélsõségesnek tekintik.
Talán nem alaptalanul: az amerikaiak által vezetett és az ENSZ megkerülésével eldöntött iraki invázió óta a közel-keleti országban mintegy 1,2 millió embernek kellett meghalnia feleslegesen. Irak – az emberiség kulturális bölcsõje – felbecsülhetetlen értékû muzeális kincseinek nagy része eltûnt, illetve elpusztult. 4 millió iraki vált földönfutóvá.
Miután a háború elõtt említett okokról kiderült, egytõl egyig szemenszedett hazugság (tömegpusztító fegyverek, Szaddam Huszein kapcsolata az al-Kaidával), az inváziót ma már  a  „demokráciával” és az „emberi jogok” exportjával indokolják visszamenõleg.
Azok – és tapsoncaik –, akik Abu Ghraib-et, Guantánamót és a bérkínzást mûvelték vagy mûvelik.
Azok, akik ma 30 000 iraki foglyot õriznek, azaz többet, mint amennyit a felakasztott iraki diktátor. Azok, akik Carter amerikai elnök szerint az apartheid rendszert fenntartó Izraelt finanszírozzák és látják el ultramodern fegyverekkel.
Azok, akik nem beszélnek arról, hogy Darfúr – amelyet az ENSZ csak nem akar népirtásnak elismerni – babazsúr az amerikaiak késztetésére etióp csapatokkal megszállt Szomáliához képest. Akik India kasmíri rémuralma helyett Tibetrõl beszélnek. Akik tudatosan hallgatnak arról, hogy az emberi jogok Szaúd-Arábiában nem léteznek, de Egyiptomban vagy Jordániában se igen. Azok, akik nem hajlandóak bírálni az Öböl-menti országok vagy a szénhidrogénekben ugyancsak dúskáló közép-ázsiai országok diktatúráit, miközben az Amerikával  rivalizáló Oroszországban egy erélyesebb, de a magyarországinál jóval szelídebb rendõri akció miatt hónapokig mutogatnak újjal az ottani zsarnokság újabb bizonyítékaira.
Márpedig azok, akik elvetik a kettõs mércét – a tisztességtelen emberek alapeszközét –, azoknak nehéz megmagyarázni, hogy az Egyesült Államok és leghûbb  szövetségesei  a polgári lakosság irtásával akarják a demokráciát exportálni Iraktól Afganisztánon át a másfél millió kazettás bombával megszórt Libanonig.
De ennek vége. Az a tény, hogy az amerikai törvényhozás 700 milliárd dollárral adósított el több amerikai nemzedéket, miközben havi 10 milliárd dollárba kerülõ háborút folytat Afganisztánban, Paul Kennedy birodalmi túlterjeszkedése minden ismérvének megfelel.
Ami nem várt haszonnal jár a világra és így Magyarországra nézve is. Felderengett ugyanis a háború vagy újabb háborúk elkerülésének kézzel tapintható lehetõsége. És hogy még a neokonzervatívok hazai követõinek szemében is kifogástalan forrásból idézzünk, álljon itt az izraeli Háárec címû napilap október 5-i számából Irán megtámadásának latolgatásáról írt cikkbõl vett idézet: „Vajon mi történt húsvét és újév között? Az amerikai kormány egyértelmûvé tette Izraelnek, hogy ellenzi Irán megtámadását. Annak az eshetõsége, hogy az Egyesült Államok saját maga megtámadná Iránt, elhanyagolható, tekintettel a súlyos gazdasági válságra és arra, hogy az amerikai katonaság belebonyolódott az iraki, afganisztáni és pakisztáni térségbe. Állami pénzekre van ezért szükség a Wall Street megmentésére, nem pedig arra, hogy Irán Natanz-i urániumdúsító berendezését rombolják le”.
Jó hír nem csak a világnak, de Amerika népének is, amely – roppant érdekes módon ezt se kürtölték szét a médiumok – a legújabb felmérések 75 százaléka szerint Iránnak joga van uránt dústani.
Amerikára a Wall Street összeomlása kijózanítóan hat majd. Mint ahogyan néhány napja a kongresszus a legnagyobb csöndben törvényben tette lehetõvé, hogy amerikai asztronauták a Szojuz ûrhajón béreljenek helyet, ugyanis az amerikai nyilvánosság nagy megdöbbenésére a NASA 2010-ben öt évre bezárja ûrutazási programját és attól kezdve csak a Moszkva melletti Csillagvárosból indulhatnak amerikai asztronauták a Nemzetközi Ûrállomásra. Amely ráutaltság – a többi egymásra utaltság mellett – csillapítani fogja a kedélyeket, netán a végtelenségig is lelassíthatja az  „iráni rakéták” ellen létrehozandó kelet-közép-európai rakétapajzs lengyel és cseh elemeinek felépítését.
De az európai országok vezetõi is – amelyeket az amerikai válság magával ragadott – hasonlóképpen belátják, nem érdemes kívülrõl rájuk oktrojált, képzelt veszélyek miatt beláthatatlan következményekkel járó háborúkba sodródniuk.
Miután még az eredeti amerikai neokonok, de hazai klónjaik sem vádolták eddig Berlusconit, Merkelt és Sarkozyt azzal, hogy a Kreml ügynökei, idézzük a francia elnök – az EU soros elnöke – szavait arról, hogy mi várható: „Amit Európa Oroszországnak akar elmondani, az az, hogy Oroszországgal közös jövõt kívánunk kiépíteni, partneri viszonyt… és egy olyan közös gazdasági térséget, amely egyesítené Oroszországot Európával”. Amely kijelentést Merkel kancellárnál máris tettek követtek és Medvegyev orosz elnökkel Szentpétervárott megkötötték azt az újabb energiaüzletet, amely mindkettõnek érdeke.
Helyes irány, amelynek a reálpolitikus, békeszeretõ és mérsékelt jobboldaliak örülhetnek. Érdekes, hogy õket nevezték sikerrel 18 éven át szélsõségeseknek, holott kiderült, szinte nem volt eszmei csata, amely terén az idõ nem õket igazolta volna.
1992-ben a Pesti Hírlapban indult Szingapúr-vita arról szólt, hogy Magyarországnak jobb lenne elõször a gazdaságát erõsítenie kemény kezû vezetés alatt ahelyett, hogy  nyugati típusú demokráciát teremtenénk meg pillanatok alatt.
Ugyanezek a „szélsõségesek” azt állították, a kapitalizmusnak nem alapfeltétele a demokrácia. (Errõl talán kérdezzük meg a diktatúrák állami alapjainak kezelõit, akik többszörös Paulson-tervet tudnának most finanszírozni.)
E „szélsõségesek” azt ajánlották, hogy az állam maradjon erõs.
E „szélsõségesek” azt ajánlották, hogy az erõs állam tartsa a kezében az állami vagyon jelentõs részét.
E „szélsõségesek” azt állították, hogy az állam sokszor jó gazda, mint ezt a francia TGV és a brit magánvonatok ellenpéldája, de az is bizonyítja, hogy az Európai Unió rájött: csak az állam építheti ki legnagyobb projektjét, a Galileo helymeghatározó mûholdas rendszert.
E „szélsõségesek” azt állították, az iraki háború katasztrófa és hogy Magyarország egyetlen vállalkozói megrendelést nem kap érte Amerikától, „hálából” és „cserében” részvételéért.
Ugyanezek a  „szélsõségesek” ma azt állítják, hogy egy teljes mértékben egymásra utalt világban a neoliberális rendszert kell kidobni az ablakon,  nem pedig az országok közötti normális kapcsolatokat, amelyeket ápolni kell. Amerikával, Kínával és Oroszországgal. De nem háborúzni.
Azok a neobuzgók, akik ma a Duna-Tisza közérõl akarják egyik kezükkel felszabadítani Tibetet, másik kezükkel az abházokat és a dél-oszétokat önrendelkezésüktõl megfosztani, harmadikkal Darfúrt rendbe tenni, negyedikkel a kubai foglyokat kiszabadítani, ötödikkel Medvegyevet Gazpromostól legyûrni, miközben sietve diverzifikálnának nem létezõ plusz energiaforrásokkal, Sívától kell karokat kölcsönözniük, amennyiben – ha már Indiánál tartunk – nem akarják az ott az emberi ürülék kezelésére korlátozott 200 millió érinthetetlent is menetközben emancipálni.
Magyarország most egy olyan korszak elé érkezett, amely ismét hatalmas lehetõséget nyújt neki. Dogmáival együtt széthull az a világ, amely megfosztotta mindenétõl, ami a szó minden értelmében  drága volt neki. És fel kell tenni a kérdést, megérte-e az, hogy 18 év „demokrácia” után – vért, könnyet, nemzeti vagyont, sõt emberbõrt is vesztve – most ott tartunk, amint az MTA Szociológiai Intézetének szeptember elsõ felében nyilvánosságra hozott adataiból kiderült, hogy a megkérdezettek 75 %-a szerint a „pártvitákat kizáró, erõskezû kormányzásra lenne szükség”?
Az ördög ügyvédjének válasza: igen, megérte: 18 évvel ezelõtt a 75% még demokráciát akart volna.
Consummatum est.
Lovas István – Magyar Nemzet