„1891. január 27-én – Kiskunfélegyházán – született egy ügyvéd második házasságában, ötödik gyerekként. Nagyon korán  – 11 évesen – árvaságra jutott. Bizonyára nagyban befolyásolta jellemének alakulását ez a trauma, hiszen hamar meg kellett tanulni egyedül boldogulni a világban.
Szegeden érettségizett, majd apai jóbarátja révén módjában állt megpályázni a zürichi mûegyetem ösztöndíját. A pályázat elnyerése után kiutazott Svájcba, ahol benzinkutasként dolgozott néhány hónapot, hogy nyelvtudását elmélyítse.  …
Fiatal mérnökként – szinte a háború elõestéjén, 1913-ban – bevonult katonának. Rövid kiképzés után … a blumaui lõporgyárban teljesített szolgálatot … majd a háború befejezése után Magyaróvárra került, ahol a Magyaróvári Ipartelepek Rt. lõporüzemében folytatta munkáját. Abban az évben nõsült meg, amikor a Nitrokémia jogelõdjét, a Magyar Lõporgyárüzemi Rt-t alapították. … Eközben Fûzfõn már megkezdõdtek Szabó Kornél és családjának sorsát, valamint a település jövõjét is meghatározó Nitrokémia építési munkálatai. Sokat járt Fûzfõre, mígnem 1926-ban a három gyermekes család ideköltözött. … Éva, a legkisebb (gyermek) már Fûzfõn született 1928-ban.
Az 1930 évek elején Magyarországot is elérte a gazdasági válság. … A Nitrokémiánál – 1932. január 1-jével – új igazgatót nevezett ki az igazgatóság, olyan embert, aki ezt a válsághelyzetet – mai szóval élve – menedzselni tudta, szakmailag jól felkészült és nagyon jó hely- és emberismerettel rendelkezett. Ez az ember Szabó Kornél volt, a nitrocellulóz üzem korábbi vezetõje.
… Néhány év múlva megkezdõdött a háborús konjunktúra. … Nemcsak a termékelõállítás, hanem technológia és üzem eladás is segítette az eredményes mûködést. Építkezések Finnországban, Törökországban és Brazíliában. Ezek … a külkapcsolatok a késõbbi zavaros politikai helyzetben végzetessé váltak az akkor már kormány-fõtanácsos vezérigazgató számára. … A nyilas hatalom átvétele után Szabó Kornélt házi õrizetbe vették, ahonnan az akkori szélsõjobb-
oldali belügyminiszter a korábbi nitrokémiás Vajna Gábor – személyes közbenjárásával – mentette ki. A család ezután Budapestre költözött, ahol néhány hónap múlva a Bajcsy-Zsilinszky-féle összeesküvés idõszakában jobb volt „eltûnni” néhány hétre.
Alig három év múlva pedig a szélsõbal hatalmi szervezete, az ÁVO kopogtatott annak az embernek a munkahelyi ajtaján, aki egyenes derékkal, tiszta tekintettel nézhetett bármelyik vádlója szemébe. …
Ezekben a napokban egy családi beszélgetés során a testvér – Benci bácsi –megkérdezte a vezérigazgató öccsöt, hogy miért nem hagyja ott a Nitrokémiát és a fûzfõieket. A … magától értetõdõ válasz az volt, hogy : „A jóban is részesültem, a bajban nem hagyom ott!”
… Szabó Kornél a háború után az összes hadi érdekeltségû vállalat miniszteri biztosa lett. …” (Szabóki Sándor 1998. évi megemlékezése alapján)
„Férjemet két civil ruhás ember kísérte haza a munkahelyérõl 1947. november 21-én. … A házkutatás után az uramat rögtön magukkal vitték… a lakásunkból nem vittek el semmit, csak az az igazolvány tûnt el, amit a Bajcsy-Zsilinszky féle összeesküvés résztvevõi kaptak. Bár azt mondták, hogy a gazdasági rendõrségtõl jöttek, az uramat mégis az Andrássy út 60-ba, az ÁVO-ra vitték. Tíz hétig semmit sem tudtam róla … Késõbb a bírósági tárgyaláson én magam hallottam, amikor az Olti azt kérdezte: Akar visszamenni oda, ahonnan jött? Mármint az Andrássy útra, gondolom, és nyilván azért, mert nyilvánosan megtagadott valami olyat, amit korábban, kényszer alatt elismert. …. Az uram az utolsó két napját a Gyûjtõben töltötte, meglátogathattuk. Ottani beszélgetésünket úgy kezdte: ’Remélem tudjátok, hogy ártatlan vagyok’. 57 éves volt ekkor. … „ (Szabó Kornél feleségének visszaemlékezése alapján)
„Az édesapa, aki 11 évesen árva maradt, lányaitól úgy búcsúzott, hogy „örüljön a család, hogy eddig élt, és közöttük lehetett.” Ennek a nagyszerû embernek a fellebbezését a Népbíróságok Országos Tanácsa, kegyelmi kérvényét pedig az államfõ, Szakasits Árpád elutasította, a (halálos) ítéletet 1948. szeptember 18-án végrehajtották. … A fûzfõiek … nem hitték el a híreket, és szinte mindenkit megdöbbentett az ítélet. Inkább hittek a majd két évtizedig közöttük élõ áldozatnak, mint a parancsszóra ítélõ bíróságnak. … „(Szabóki Sándor 1998. évi megemlékezése alapján).