165 éves a Vitéz János Római Katolikus Fõiskola
Esztergom hamarosan egyetemváros lesz

Esztergomi fõiskolánk gyökerei olyan mélyre nyúlnak vissza, a 165 év már olyan hosszúnak tûnik, hogy újabb öt esztendõ, már nem is ad igazán okot az ünneplésre. Mégis ez az évforduló – jubileum vagy sem – úgy tûnik sok újat hoz majd a nagy múltú tanítóképzõ életébe. A régi idõkrõl, illetve a jövõ terveirõl a fõiskola rektorával dr. Gaál Endrével beszélgettem.

– Kinek, vagy kiknek köszönhetõ az alapítás, az hogy immáron ilyen sok esztendeje fõiskola mûködik Esztergomban? Mit üzen ez a 165 év nekünk?
– A mai világban a sikerességhez hozzá tartozik az is, hogy valami milyen hosszú ideig tudta megállani a jelenlét próbáját. A történelmi múlt egyfajta hitelességet jelent, valamiféle presztizst biztosít, és bizalmat ébreszt az emberekben. Az iskola alapítása-fenntartása az esztergomi érsekekhez kötõdik. Kopácsy József prímás, aki elõzõleg veszprémi püspök volt, az alapítás gondolatával jött Esztergomba, s 1842-ben létre is hozta az intézményt. Az akkori magyar kultúra – de az egyházi kultúra is -, a reformkor változást ígérõ lendülete szinte sürgette a népnevelõk, a tanítók képzését.
Az iskola kezdetben nagyon kicsi volt. Egy éven át képezték itt a tanítókat, akik mindemellett kántor képzés is kaptak, hiszen akkoriban ezt a feladatot is õk látták el rendszerint a falvakban. Az állam sürgetésére a képzési idõ elõször kétévesre változott, végül 1846-tól már négyévessé vált. Akkoriban azonban nem kellett még érettségi ahhoz, hogy valaki idekerüljön, elsõsorban a szegény sorban élõ tehetségeket hozták ide. Az egyház, majd késõbb a királyi kamara is támogatta az iskola mûködését. Az esztergomi érsekek személyes vagyonukkal is hozzájárultak a fenntartáshoz, de az esztergomi káptalan is támogatta a képzés ügyét.
Ami igazán nagy jelentõséggel bírt az intézmény életében, hogy 1929-ben saját épületbe költözhettek, mely az akkori idõkben nagyon modernnek számított, és harmonikusan illeszkedett bele a történelmi környezetbe. Természetesen a kollégiumra is felmerült az igény, késõbb pedig a nõk számára is megalakították a tanítóképzést. Ezt a kedves nõvérekre bízták, ám lényegében a két intézmény egy volt.
A II. világháborúig a képzés gyakorlatilag zavartalanul folyhatott. 1948 után, a kommunista idõktõl az intézményt államosították, a képzés a szovjet modellnek megfelelõen ateista szellemiségben folytatódott. Az ateista elkötelezettség fellegvárává akarták átalakítani a tanintézményt. Volt egy átmeneti idõszak, amikor mind az iskola, mind pedig a tanári kar folyamatos zaklatásnak volt kitéve. Ma emléktáblával és évenkénti megemlékezéssel gondolunk azokra, akik mindezt elszenvedték.
1975-tõl a képzés felsõfokúvá vált, így fõiskolaként mûködtünk tovább. A rendszerváltás elõtti idõk – amikor az ideológiai harc már csökkenõben volt – már a „keresztelést”-névadást is lehetõvé tették, így Kaposi Endre akkori fõigazgató javaslatára az intézmény felvette a híres-neves humanista esztergomi érsek, Vitéz János nevét. Az iskola a kultúra ápolásának egy meglehetõsen magas mércéjét állította ezzel a diákok elé.
A modern idõk egyre inkább igényelték a képzés kibõvítését, új szakok indítását is, így a tanító szak mellett szociálpedagógiai szak, népmûvelõ és kommunikációs szak is létrejött.
A rendszerváltást követõen – amikortól a tanulás alkotmányos joggá vált – ismét felmerült az igény az egyházi iskolák iránt. 1993-ban az egyház az állammal megegyezve visszavette az intézményt, mégpedig azzal a céllal, hogy a katolikus világnézetnek megfelelõ szellemiségû hallgatók kerüljenek ki innen. Persze az egyház mindig is nyitott volt más kultúrájú tanulók befogadására, amennyiben azok tiszteletben tartották az intézmény szellemiségét, szokásait. A kereszténység a pozitív emberi értékekre épül, így igyekeztünk ezt erõsíteni minden tanulónk életében.

– Ma mit tanulhatnak itt a diákok?
– Megmaradt a tanító szak, s ez alá tartoznak a nemzetiségi szakok is. Választható a szociálpedagógia, a kommunikáció, s itt fontosnak tartjuk az egyházzal kapcsolatos kommunikáció tanítását is.  A modern idõk igényeihez igazodik az andragógia szakunk, mely  az „életfogytig tartó tanulás” jegyében biztosítja a felnõttkézést.

– Mióta vezeti a fõiskolát?
1977 óta – külföldi tanulmányokat követõen – az esztergomi szemináriumban tanítok bibliával kapcsolatos ismereteket. Késõbb a rendszerváltást követõen a fõpásztorral, Paskai bíboros úrral együtt intéztük az államtól való visszavétel formalitásait. Így kerültem közvetlenebb kapcsolatba az intézménnyel. 1999-ben Paskai bíboros úr – az elõzõ fõigazgató idejének lejártával – engem nevezett ki az iskola élére. A képzettségembõl adódóan, mely a vallástudomány körét érinti, a hallgatóknak lehetõségük van vallási kulturális tárgyakat tanulni, s így bõvülhetnek a tanítók bibliai ismeretei.

– Ha az elmúlt 165 évbõl csupán egyetlen személyt emelhetne ki, ki lenne az?
– Az elsõ fõigazgatók között volt az utcánknak nevet adó Major István esztergomi kanonok, címzetes püspök, akinek a nevéhez pedagógiai, rendszertani értékeket létrehozó munka fûzõdik. Nem véletlenül Esztergom városa is Major István díjat alapított, mellyel a város legkitûnõbb pedagógusait ajándékozza meg évrõl évre.

– Milyen terveik vannak a jövõt illetõen?
– Nagy változás elõtt állunk. Tervbe van véve ugyanis a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel való egyesülés. Mindez az idõk jeleként értelmezhetõ. Intézményünk a Pázmány Egyetem egyik kara lesz, Esztergom városa pedig egyetemi várossá lép elõ. Ez úgy hiszem megtisztelõ mind az iskolára, mind pedig a városra nézve. A jelenlegi kulturális politika a felsõfokú képzésnél egyfajta mérséklésre törekszik, ebbõl adódóan a létszámunk csökken, így a „nagyobb testvér”-rel való egyesülés megoldást is jelent a számunkra. Nem mellékes az sem, hogy milyen tudományos háttérrel rendelkezhetünk, várhatóan ezen a téren is kibõvülnek lehetõségeink. Az egyesülés a választék színesítését fogja jelenteni mind a város, mind a Pázmány Egyetem, mind pedig a mi életünkben.

Cseh Teréz