Kató Balázs, keramikus és Katóné Szántó Márta, keramikus, selyemfestõ
Cserepes Csûr – nyitott kerámia mûhely Enyingen
A Balaton keleti kapujánál, Enyingen, a 6-os úton haladó el sem tudja téveszteni a „Cserepes Csûr megállót”, hiszen Katóné Szántó Márta munkái az épület falán már messzirõl hívogatják-csalogatják az érdeklõdõket. Valójában Kató Balázzsal szándékoztam interjút készíteni, ám a beszélgetés során hamar rájöttem, ez a történet minimum két szereplõs, csakis a Kató házaspárról, a Kató családról szólhat.
– Két Budapesti hogyan kerül éppen Enyingre? – kérdezem Kató Balázstól.
– Alapvetõen Soproni születésû vagyok, de ötéves koromtól Budapesten éltem. A családom afféle vándorló életet élt. A rajzolás már egészen kicsi koromtól a kedvenc elfoglaltságom volt, ezért a Török Pál utcai Képzõmûvészeti Gimnáziumba irattak be a szüleim. Mûvészeti pályán akartam tovább haladni, ám túl sok minden érdekelt ahhoz, hogy kikössek valami mellett. Kanyarogtam össze-vissza. Úgy gondoltam, hogy hiába a képzõmûvészeti iskola, ha valakinek az életrõl nincs fogalma. Ehhez pedig meg kell ismerni a világot. Így lett belõlem népmûvelés-magyar szakos tanár. A feleségemet a fõiskolán ismertem meg. Mivel lakásunk nem volt, az ország összes megyéjébe írtunk, hogy állást keresünk. Egyes egyedül Enyingrõl kaptunk pozitív választ. Így 1980-ban ide költöztünk, s azóta itt élünk. Mindketten tanítunk. Született három fiúnk: a legidõsebb Balázs, aki hozzánk hasonlóan kitanulta a kerámia fortélyait, a középsõ fiúnk jelenleg Rodosz szigetén dobol, a legkisebb pedig most érettségizik Siófokon a Perczel Mór Gimnáziumban. Dani gitározik, zenét szerez és a régészet, s a történelem érdekli igazán.
– Mindketten mindvégig kerámiával dolgoztak?
– Márti a középiskolában kezdett a kerámiával foglalkozni, én ekkor még a szobrászathoz vonzódtam, kõfaragó is voltam. Mindent, amit a kerámiáról tudok, igazából tõle tanultam – vallja be Balázs.
– Valóban nekem elsõsorban a gimnáziumi éveim voltak a döntõek a jövõm szempontjából – meséli magáról Márti. Kerámiát, rajzolást-festést tanultam, kiváló tanáraim voltak, s talán ezért is választottam a tanári pályát. 1980-ban végeztem el a tanárképzõt Egerben, biológia-rajz szakon. A napjaimat az iskola és a Cserepes Csûr kerámia vállalkozásunk tölti ki.
– A kerámia mellett selyemfestészettel is foglalkozik. Mi vitte ebbe az irányba?
A textilfestést nem csak a magam örömére mûvelem, tanítom a gyerekeknek is – válaszol kérdésemre Márti. – A batikolás, selyemfestészet viasztakarásos módszere sok lépésbõl áll, tervezni kell elõre a színek és vonalak egymásra épülését. Izgalmas, szép technika. Szeretem az anyagokat és a festékeket kipróbálni, kísérletezni, játszani. A festés jelenti nekem a szabadságot. Beleszerettem ebbe a mûfajba. Nõi szerepkörünk óriási hátránya, hogy ritkán tudunk igazán kikapcsolódni. Én idõnként belevetem magam a festésbe, s ilyenkor csak úgy gyûlnek bennem a „boldogsághormonok”. Különösen az tud inspirálni, ha felkérnek valamire, vagy lehetõséget kapok arra, hogy részt vegyek valamiben. Hiszem, hogy ez a mûfaj kifejezetten nõknek való.
– Hogyan született a Cserepes Csûr ötlete?
– Ez is a Márti „szülöttje”- vágja rá Balázs. Neki volt az álma, hogy agyagozni fog, és én építettem neki egy kemencét. Ezzel elindult az álom. Eleinte egy eldugott kis utcában dolgoztunk, s ott hoztuk létre az elsõ Cserepes Csûrt. Az elnevezés szintén Márti fejébõl pattant ki. Három-négy évig mûködtünk így eldugva. Azt még ma sem értem, hogyan találtak ott meg bennünket az emberek. Aztán végre sikerült itt a fõutcán megvásárolnunk a régi MÉH telephelyet, és sok-sok munkával kialakíthattuk az otthonunkat. Megtaláltuk itt a helyünket. Márti mindig olyan házat szeretett volna, hogy ne legyen lépcsõ, nekem meg a tágas tér Pest után maga a kánaán. Szeretünk Enyingen és úgy érezzük, hogy a tanítványaink, illetve az itt élõk is befogadtak, megszerettek bennünket.
Cseh Teréz