„1947-ben született Lovasberényben. A Pécsi Tanárképzõ Fõiskolán szerzett diplomát 1972-ben biológia-rajz szakon. Felesége Lendvai Katalin iskolaigazgató, magyar-rajz szakos tanár, lánya Judit angolnyelv-tanár, Olaszországban él. 1986-ig rajzot tanított, 1987-tõl pedig a várpalotai Nagy Gyula Galéria kiállításszervezõje. Mesterének Soltra Elemért vallja.” – olvasható katalógusában, mely visszatekintõ kiállítása alkalmából készült. Kedvesen, barátságosan, mosolygósan fogad. Engem székkel kínál, míg õ maga letelepszik a kisszoba szõnyegére és mesél…
– Pontosan tudom, hogy hol kezdõdött a képzõmûvészeti pályám. Egy téli reggelem Berényben – ahol a szüleimmel laktunk – kiszaladtam az utcára, a ház elé a hamuval. Félig szürkület volt, kiöntöttem a hamut, hideg volt…mégis meg kellett állnom valamiért. Olyan furcsa élményem volt, mint addig még soha. Örültem az utcának, a szép tájnak, ugyanakkor egy furcsa szorongató érzésem is volt. Aztán késõbb gyakran éreztem ezt a kettõsséget. Jól éreztem magam valahol, egy társaságban, nekem mégis meg kellett állnom, valami megállított, magához vonzott. Onnantól kezdtem el figyelni igazán a körülöttem lévõ képekre. Eleinte semmi sem sikerült olyannak, mint amilyennek szerettem volna. Egészen hatodik osztályos koromig kellett várnom arra, hogy a kezem arra menjen, amerre én szerettem volna.
Szimayné Bayer Erzsébet csodálatos festõnõ volt, szakkört is vezetett. Elég sok kudarcom volt, nem tudtam mit kezdeni azokkal a beállításokkal. Festeni kellett, de nekem ez sem ment. Egyszerûen nem tudok mit kezdeni a színekkel. Három színnél többet képtelen vagyok használni. Erzsi nénit aztán hetedikben hozott nekem egy színes tuskészletet és azt mondta: „Imre! Te grafikus véna lehetsz!”. Onnantól beindultam. Rengeteg tollrajzot csináltam.
19 évesen csináltam meg az elsõ önálló kiállításomat. Legnagyobb sajnálatomra édesanyám – aki 41 évesen meghalt – ezt már nem élhette meg, pedig õ volt az, aki igazán örült annak, hogy rajzolok.
Aztán beiratkozva egy Útépítõ és Földmérõ technikumba, rá kellett, hogy jöjjek, a mûszaki dolgokhoz egyáltalán nem értek. A Pécsi Tanárképzõben harmadéves voltam, amikor Soltra Elemér – aki látott bennem valamit – mellém állt. Így a fõiskoláról már úgy jöttem ki, mint kiállító. 1972-ben Veszprém megyébe költöztem. Az amatõrök és a profik abban az idõben erõsen elkülönültek egymástól, mégis engem már az elsõ pillanattól kezdve maguk közé hívtak a veszprémi profik.
– Mi dönti el, hogy mit rajzol? Vannak kedvenc témái?
A témaválasztásaimat talán a legjobban a „meglátni és megszeretni” jellemezhetné. A gyermekkori élményemet „õsélménynek” tartom, s amikor elkezdek dolgozni, ha erre gondolok, azonnal beindulok. Ezért vissza-visszajárok a gyerekkori környezetembe, hogy erõsítsem ezt a képet. Mindig azt rajzolom meg, ami valamiért megfog. Általában nem azonnal, hanem késõbb, amikor újra elém jönnek a képek, amikor – szinte tudat alatt – már magamban hordoztam õket.
– „Posztmodern sámán”-ként is emlegetik. Ez a téma több munkájában is megjelenik. Honnét ered a gondolat?
– Az apai nagyapám, aki egyszerû hegyõr volt, nekem olyan volt, mint egy sámán. Annyira a természetben élt, és rengeteget mesélt nekem. Na, nem olyanokat, ahol a végén minden nagyon szép és jó, hanem igazi „kemény” történeteket, ahol a szereplõk akár meg is ölték egymást. Késõbb, amikor a táltosokkal, sámánokkal – filmélményeim során – találkoztam, õ jutott eszembe. Van bennem egy vonzalom a természeti népek iránt. Ezek inkább hangulatok, amelyek ösztönösen vonzanak. De mint minden, ez is változik. Én is. Amolyan „vízuális táltos” vagyok, ahogyan egyik kedves ismerõsöm titulált.
Cseh Teréz