Júniusban ünnepi alkalomra gyülekezetek a sárbogárdi zenekedvelõk. Ekkor tartotta ugyanis 40 éves jubileumi koncertjét a Szövetkezeti és Városi Kórus. A régi, elszármazott tagok, vagy hetvenen is beszálltak a hangversenybe három dal erejéig, így alig fértek el a színpadon. A jubileum alkalmából Huszics Vendellel, és Huszics Vendelné, Erzsikével, az alapító karnagy házaspárral beszélgettünk. Ráadásul õk is ünnepelnek, hiszen egy hónap eltéréssel születtek, és mindketten hetvenévesek.

– Hogyan alakultak, mikor volt az elsõ fellépésük?
– Sárbogárdon nem volt hagyománya a zenei életnek, amikor 1967-ben elindult az oktatás a zenei tagozaton. Viszont három énektanár egy rakáson mihez kezdhetne? Vegyeskórust alapít. Így aztán még abban az évben megvolt az elsõ fellépésünk, a móri bornapokon. A harmadik „tettes” egyébként Tóth Gyuláné, Évike volt. A kórusban volt tanár, iparos, kozmetikus, ügyész, vagy éppen boltos is. A derékhad persze azóta is a tanítványokból áll össze.

– Melyik dallal kezdtek?
– Bárdos: Tiszai dallamok címû mûve volt az elsõ, aztán jött Kodály, népdalok, madrigálok, kétszólamú dalok. A reneszánsz kórusmûvektõl napjaink zenéjéig mindent énekeltünk. Belekóstoltunk az oratórikus mûvek elõadásába is, ilyen próbálkozás volt Gunoud miséjének egy tétele, vagy Handel Allelúja kórusa. Negyven éve – a nyári szünetet leszámítva – heti két próbával készülünk a fellépésekre, gyakorlunk új darabokat. Tisztelni kell a közönséget, és ez csak folyamatos gyakorlással biztosítható. Utoljára Kodály Székely keservesét kezdtük el tanulni.

– Álltak megoldhatatlannak látszó feladat elõtt?
– Emlékezetes marad, hogy szintén Kodály Zoltántól az Öregek címû mûvet sehogy sem bírtuk összehozni. Nagyon nehéz darabról van szó, nem volt elég türelmünk, kitartásunk hozzá, így ki kellett venni a repertoárból.

– Merre járt a kórus az elmúlt negyven évben?
– Elõször is belekerültünk a szövetkezeti kórusmozgalomba, így a különféle felmenõ rendszerû bemutatók alkalmából bejártuk az egész országot. Kiváló együttes lettünk, többször kaptunk fesztivál fokozatú kitüntetést. Aztán jöttek a külföldi meghívások. Énekeltünk a ma Szlovéniához tartozó Mariborban, a bolgár Blagoevgrádban, az akkori NSZK-ban, Kötztingben, Sprockhövelben és Kölnben. Játunk Franciaországban, kétszer Dániában, görög fesztiválon, Olaszországban, Szlovákiában, Romániában. Szinte felsorolni is nehéz a rengeteg oda-vissza meghívást, a baráti és kóruskapcsolatokat.

– Hogy sikerült a jubileumi koncert?
– Emlékezetes, szép este volt. Jó volt látni a régi tagokat, többen csak bot segítségével tudtak feljönni a színpadra. A negyven év alatt mintegy ötszázan fordultak meg a kórusban, a mostani ötvenes létszámmal együtt kb. százhúszan találkoztunk, énekeltünk közösen. Öröm látni, hogy ragaszkodnak egymáshoz a kórustagok. Máskülönben mikor ülne egy asztalhoz például egy redõnyszerelõ, egy nyomozó és egy jogász? Jó a közösség, afféle katalizátor szerepe van a kórusnak.

– Kik a támogatóik?
– Elsõ helyen az ÁFÉSZ utódját, a Vagyonhasznosító Szövetkezetet kell megemlítenem, de a várostól is kapunk némi támogatást. A mûvelõdési házban is ingyen próbálhatunk, és nem szabad elfeledkeznünk a Patikamérleg Bt. segítségérõl sem. Szerények vagyunk, minimális tiszteletdíjért dolgozunk. Soha nem kérünk a kórusnak sem hatalmas összeget, nem tolakszunk – így is kapunk annyi támogatást, amennyire feltétlenül szükség van a színpadképességhez, az utazáshoz, a fellépésekhez. Köszönjük minden barátunknak, kórustagunknak ezt a felejthetetlen negyven évet!

veér