A sikeres Dorog Város vasúton túli északi településrész rehabilitációja címû ROP-pályázat tizenhárom projektje közül ismét megvalósult egy: netto 88 millió forintos átalakítást követõen átadásra került a Dr. Mosonyi Albert Gondozási Központ Idõsek Otthona demens betegeket ellátó részlege. A Schmidt villa kertjében levõ, volt óvoda épülete immáron két funkciót is ellát: egyik részében 2005. októberétõl a Dr. Magyar Károly Városi Bölcsõde mûködik, a másik felében pedig 25, ún. demens beteg folyamatos ápolását látják majd el. Az átadás kapcsán az új részlegrõl és a Dr. Mosonyi Albert Gondozási Központban folyó munkáról Barlangi Katalint, az intézmény vezetõjét kérdeztem.

– Mikor alakult meg a gondozási központ?
– Nehéz erre a kérdésre egyértelmû választ adni, mert többlépcsõs volt ez a folyamat. Az Otthon téri központban 1990-ben jött létre az Idõsek Gondozóháza. Eredetileg az volt a célja, hogy átmeneti elhelyezést biztosítson azoknak az idõseknek, akik erre valamilyen okból rászorulnak, például egy kórházi ápolást követõen, vagy esetleg, ha az idõs beteg hozzátartozói néhány hétre elutaztak, legyen, aki gondoskodik róluk. Az elképzelés azonban kútba esett, mert akik ide bekerültek, késõbb nem igazán akartak hazamenni. Az igazat megvallva sem az itt lakók, sem az ellátást kérõk nem óhajtottak újra „költözni”. Sorra adták be a hosszabbítási kérelmeket, így az intézmény fokozatosan elveszítette az átmeneti jelleget. Ráadásul az igények mellett a változtatást az is erõsítette, hogy az állami normatívák is magasabbak voltak az állandó ellátást biztosító intézményeknél, így végül 1995-ben Idõsek Otthonává alakultunk, s így már végleges megoldást nyújtottunk lakóinknak.
Az igények olyan nagyok voltak, hogy 1997-ben már 50 fõsre bõvült az Idõsek Otthona.
2001-ben újabb változás következett, Gondozási Központtá alakultunk, s ide került hozzánk két klub, a házi segítségnyújtás, valamint az étkeztetés feladatainak ellátása. A szakmai irányítás és a munkaügyi koordináció itt a központban történik, de a munka több telephelyen folyik. Jómagam 2000 óta vezetem az intézményt szorosan együttmûködve a szakmai részlegek vezetõivel.

– Hogyan kerülnek be ide az idõsek?
– A folyamat egy kérelem beadásával kezdõdik. A beköltözésnek elengedhetetlen feltétele, hogy maga a gondozott akarja ezt, egyetértsen azzal, hogy ide beköltözik. Éppen ezért a kérelem beadását követõen egy ún. elõgondozást végzünk. Felkeressük az idõs beteget az otthonában, elbeszélgetünk vele, tájékoztatjuk arról, hogy itt mire számíthat. Megismertetjük vele a házirendet, a tárgyi és személyi feltételeket, s meg is hívjuk ide, hogy jöjjön, nézze meg az intézményt. Ezalatt kiderült, hogy az idõs ember mit szeretne, a hozzátartozók akarata tehát nem elegendõ.

– Valóban a rászorulók kerülnek ide?
– Sokféle része lehet ennek. Vannak, akik fizikailag nem tudják ellátni magukat, de olyanok is bekerülnek ide, akik egyszerûen nem tudnak kijönni a gyerekekkel, no és a hajléktalanok egy része is ide köt ki. Azonban egyre több az olyan beteg, akik már ténylegesen demensek, az önellátási képességük csökkent. Eredetileg aktív idõsek részére készült ez a központ, de nem ez a jellemzõ.

– Beszéljünk az új demens részlegrõl. Mit is jelent ez a kifejezés?
– A demens szó a latin „mens”-bõl származik, amelynek jelentése elme, ész, értelem. A demencia az emlékezet olyan mértékû hanyatlása, mely ellehetetleníti a mindennapi önálló életvitelt. Mentális hanyatlás. Ennek több oka is lehet. Mi „készen” kapjuk ezeket a betegeket. A szellemi hanyatlás nem természetes velejárója az öregségnek. A demencia tünetcsoport, mely hátterében az esetek 60-70%-ban az Alzheimer-kór áll. Az új részleg létrehozása nem kötelezõ ellátás Dorogon, az igények szülték, a demens betegek ellátása nagy szakértelmet, különleges körülményeket igényel. Állapotfelmérést szoktunk végezni, egy mini mentál-tesztet és az ún. GDS-t. Ezek segítségével megállapítható, hogy az új felvételis egyáltalán demens-e, és ha igen, akkor milyen fokú a demenciája. Ezután az idõs jelentkezõt a demens centrumban is megvizsgálják, ahol orvos erõsíti meg a teszt eredményeit. A demens betegek ellátása speciális gondozást igényel, másfajta ellátásra van szükségük, mint a többi idõs embernek.
A demens központ létrehozására éppen azért gondoltunk, mert emelkedett az igény az ilyen jellegû megoldásra, itt a központban pedig nem tudjuk maradéktalanul biztosítani a feltételeket. A demensek ellátásához ugyanis több szakemberre van szükség, portaszolgálatra, egyéb tárgyi feltételekre, ami itt nem volt adott.

– Mégis mik ezek a speciális ellátások?
– Teljesen másfajta elhelyezés szükséges. A biztonság érdekében például a környezetet úgy kell kialakítani, hogy a lehetõ legkevesebb legyen ebbõl adódóan a baleset. Például, ha a beteg elesik, ne legyenek éles sarkok, hanem lekerekített megoldásokat alkalmazzunk. Egy kicsit olyan, mint a gyerekkorban. De nagyon fontosak például a színek, különösen figyelmet fordítunk például a pasztell színek alkalmazására, vagy ugyanígy a jó megvilágításra, hogy ne legyenek sejtelmes szürke színek sehol. Ez ugyanis ijesztõ lehet a beteg számára. Aki demenciában szenved, annak valószínûleg vannak tiszta pillanatai, ilyenkor rálát arra, hogy elõtte néhány perccel mit is csinált, és esetleg megrémül attól, hogy hol is van. Éppen ezért fontos, hogy megnyugtató környezet legyen kialakítva körülötte. Természetesen ehhez barátságos, hozzáértõ szakemberek is kellenek, hogy az idõnként idegennek tûnõ környezet okozta félelmet õk már ne fokozzák tovább.
A demenseknek sok szabad tér kell, hogy a bezártságérzetüket csökkenteni tudjuk, illetve, hogy a szabadságérzetüket növeljük. Az egyik ilyen központban, például Dabason ún. kerengõ, vagyis önmagába visszatérõ sétaút van, ahol a beteg folyamatosan tud gyalogolni anélkül, hogy eltévedne, vagy falakba ütközne.
Nagyon fontos a tér elrendezése is. 2-3 ágyas szobákban laknak a gondozottak, a mentálhigiénés foglalkozásokat nagy közösségi terekben tartjuk, kiöblösített folyosók vannak, s az ebédlõ is nyitott térben van.

– 2000 óta vezeti ezt az intézményt, hogyan kerül valaki egy ilyen központ élére?
– Az érettségi után nõvérként kerültem ide, már 1991-ben. Azóta itt dolgozom folyamatosan. 1997-tõl fõnõvér lettem, s közben elvégeztem a fõiskolát, 2000-ben diplomáztam. 2002-ben pedig idõsgondozás szakvizsgát is tettem. Ez az életem. A családom is mellettem áll, öt éves a kisfiam, Tibor, és kétéves a kislányom, Katalin, a férjem pedig vállalkozó, fûtésszereléssel, csõhálózatokkal, épületgépészeti munkákkal foglalkozik.

Cseh Teréz