(Kecskemét, 1882. december 16. – Budapest, 1967. március 6.)

125 éve született, és negyven éve hunyt el a XX. századi zeneirodalom óriása. A kettõs évforduló tiszteletére az idei esztendõt Kodály emlékévnek nyilvánították, ebbõl az alkalomból közli lapunk a jeles zeneszerzõ pályaképét, életrajzát.
Kodály Zoltán, a magyar zeneszerzés, népzenekutatás, zenepedagógia és mûvelõdés történetének kiemelkedõ jelentõségû alakja galántai gyermekkorát és nagyszombati érseki fõgimnáziumban töltött diákéveit követõen 1900 szeptemberében érkezett Budapestre, hogy párhuzamosan végezze egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakos hallgatójaként, az Eötvös Kollégiumban, valamint Hans Koessler zeneakadémiai zeneszerzés-osztályában. Széles irodalmi, mûvészettörténeti, nyelvészeti, történettudományi látókörét az Eötvös Kollégiumban szerezte meg, s az itt töltött évek meghatározó jelentõséggel bírtak késõbbi tudományos pályájának, tudósi attitûdjének kibontakozására.
A konzervatív szellemiségû Zeneakadémián Johannes Brahms hatása alá került, s habár zeneszerzõi képességei – elsõsorban kontrapunktikus tudása – már ekkor is látványosan megmutatkoztak, önálló hangú, érett kompozícióval mégis meglehetõsen késõn lépett nyilvánosság elé (Nyári este, 1906). Keresõ alkata irányította a korszak egyik leglázasabban kutatott tudományos témája, a népdal – szöveg és dallam – vizsgálata felé: amagyar népdal strófaszerkezetérõl szóló bölcsészdoktori disszertációját (1906) – korábbi gyûjtések és Vikár Béla fonogramgyûjteménye mellett – már saját elsõ gyûjtõútja készítette elõ (1905).
Elõdeihez képest egészen új módon értelmezte a népdal fogalmát, amikor a városi zeneszerzõk divatos népies mûdalait – amelyeket addig népdalnak tekintettek – szembeállította az általa gyûjtött autentikus parasztzenével. Késõbbi felesége, Gruber Emma szalonjában éppen e munkája révén kötött életre szóló barátságot Bartók Bélával is, aki vele egy idõben, de tõle teljesen függetlenül kezdet foglalkozni a témával. Közös tevékenységük elsõ gyümölcseként 1906-ban húsz népdalt adtak közre zongorakísérettel (Magyar népdalok).
Kodály alkotói gondolkodására a magyar parasztzenéhez hasonló, meghatározó hatást gyakorolt Claude Debussy zenéjével való megismerkedése berlini és párizsi tanulmányútján (1906-7). Ez segítette ahhoz, hogy eltávolodjon korábbi modelljétõl, Brahmstól, s elsõsorban a harmóniahasználat terén megújítsa zenei nyelvét. Kodály felismerte, hogy a hagyományos funkciós gondolkodás, amely az elõzõ két évszázad zenéjét uralta, nem egyeztethetõ összea dúrmoll tonalitástól távol esõ, archaikusabb hangrendszereket, például a pentatóniát õrzõ magyar népzenével, vagyis nem alkalmas arra, hogy rá támaszkodva, s közben mégis a népzene szellemébõl megújítsa a magyar zenét. Így zeneszerzõi érdeklõdése – Debussy példáját követve – a modális fordulatok, illetve a tonalitás kereteit feszegetõ harmóniai jelenségek és alterált hangzatok felé fordult.
Elsõ alkotói korszakában keletkezett mûvei – elsõsorban dalciklusok, kamara- és szólókompozíciók, zongoradarabok – a korabeli francia zenei avantgárddal egyenrangú alkotóként állítják elénk a komponistát. Ugyanakkor Ady Endre kortársaként, híveként és verseinek kongeniális megzenésítõjeként – mûveivel és közéleti szereplõként egyaránt – a modern Magyarország megteremtésében is aktív szerepet kívánt vállalni.
Tanulmányútjáról hazatérve a Zeneakadémia zeneelmélet- és zeneszerzés-tanára lett. 1913-ban Bartókkal együtt benyújtották a Kisfaludy Társasághoz Az új egyetemes népdalgyûjtemény tervezetét, amelyben saját gyûjtésükre támaszkodva, a népdal fogalmát immáron tudományos eszközökkel tisztázva, új elvek alapján kívánták létrehozni a magyar népzene összkiadását. Az általuk kezdeményezett kiadványsorozat publikálása azonban – A Magyar Népzene Tára címen – az ötvenes évekig váratott magára.
A tízes-húszas évekre – elsõsorban az 1916-17-ben folytatott, ám teljes egészében csak nemrégiben kiadott Nagyszalontai gyûjtés tapasztalatainak birtokában – Kodály kidolgozta a gyûjtés módszertanának és a felhalmozott anyag rendszerezésének szempontjait. Alapvetõen történeti aspektusból vizsgálta a népzenét, vagyis a gyûjtött anyagban történeti stílusokat különített el egymástól: elméletének elsõ nagy összefoglalását 1937-ben A magyar népzene címû monográfiájában jelentette meg. A trianoni békeszerzõdés akadályokat gördített a gyûjtések szisztematikus folytatása elé, ezért a húszas évektõl Kodály már csak az új határokon belül végezhetett kutatásokat. Talán ezzel magyarázható, hogy érdeklõdését ekkor a magyar zenetörténet forrásainak kutatása keltette fel, s elsõsorban az foglalkoztatta, miként értékelhetõ e gyér forrásanyag a már ismert népzenei dokumentumok tükrében.
1918-ban Kodály a Dohnányi Ernõ irányította Zenemûvészeti Fõiskola aligazgatója lett, posztját a Tanácsköztársaság alatt is megtartotta, ezért a forradalom bukását követõen fegyelmi eljárás alá vonták. Ekkor szerzett traumatikus tapasztalatai alapvetõen más irányba mozdították el pályáját. Zeneszerzõi gondolkodásában – a Psalmus hungaricus rendkívüli sikerû bemutatóját követõen (1923) – konzervatív fordulat állt be: alkotói érdeklõdése elõterébe egyfelõl a nagyobb elõadói apparátust igénylõ alkotások (Galántai és Marosszéki táncok, Budavári Te Deum, Székely fonó, Háry János, Concerto, Pávavariációk), másfelõl a népzenei szövegeket, illetve klasszikus magyar költõk verseit feldolgozó gyermek- és nõikarok, vegyeskarok kerültek.
Kodály célja – mint azt Szabolcsi Bence megfogalmazta – a nem, vagy csak töredékeiben megragadható magyar zenetörténet pótlása lett. Ezért fordult olyan sokszor archaikus stílusokhoz, mûfajokhoz, technikákhoz, különösképpen a reneszánsz és barokk ellenpont hagyományához. E múlt felé fordulás azonban alapvetõen különbözik a korszak divatos – Stravinsky vagy Hindemith nevéhez köthetõ – neoklasszicista irányzataitól.
Kodály mûvei a folklorisztikus nemzeti klasszicizmus paradigmatikus alkotásai: népzenei alapokra építve, a nemzet történelmének fordulópontjait felidézve klasszikus zenei formákban nyilvánulnak meg. Ennek a stiláris fordulatnak köszönhetik mûfaji megújulásukat Kodály kóruskompozíciói is. Gyermekkarai (köztük a Túrót eszik a cigány, a Gergelyjárás, a Lengyel László), valamint nagyformátumú vegyeskarai (Öregek, Jézus és a kufárok, Akik mindig elkésnek, Norvég leányok) korábban ismeretlen színnel gazdagították a magyar és európai zenekultúrát, s talán csak a magyar nyelvhez való kötöttségükkel magyarázható, hogy nem kerültek a 20. század nemzetközileg legjelentõsebbnek tekintett zenemûvei közé.
A harmincas évektõl keletkezõ Kodály-mûvek másik meghatározó vonása egy új nemzeti önkép kialakításának állandóan érvényesülõ igénye – erre utal többek között a régi magyar költészetbõl táplálkozó szövegválasztás is (A magyarokhoz, Fölszállott a páva, Szép könyörgés, Rabhazának fia, Isten csodája). E modern nemzettudatot hirdetõ kompozícióival Kodály – az irodalmi népiek mozgalmához hasonlóan – a konzervatív–nacionalista politikai hatalom ellenzékeként lépett fel.
E nemzeti fordulattal párhuzamosan Kodály figyelme a zenepedagógia, a nemzetnevelés és ennek részeként a kórusmozgalom és a zeneoktatás megújítása felé fordult. Kodály-módszer néven világhírûvé lett zenepedagógiai koncepciója mindmáig az életmû legnagyobb hatású elemének bizonyul: Japántól Amerikáig, Ausztráliától Nagy-Britanniáig számos zenepedagógus alkalmazza e metódust, s használja Kodály nagyszámú, pedagógiai célból 1937 és 1966 között írt kompozícióját (többek között: Bicinia hungarica, 15, 22, 33, 44, 55, 66, 77 kétszólamú énekgyakorlat). E pedagógiai program kibontakozásában meghatározó szerepet játszott, hogy a zeneélet számos vezetõ pozícióját betöltõ Kodály terve támogatásra lelt a kommunista hatalom részérõl.
A zeneszerzõ és a politika viszonyát a II. világháború után sajátos kettõség jellemezte: népzenei és zenepedagógia céljai megvalósítása érdekében Kodály – akire „a nemzet nagy tanára” szerepét osztották – kihasználta kivételezett státuszát, ugyan-akkor 2. világháborús ellenzéki pozíciója is megmaradt, amennyiben nem tagadta meg humanista–katolikus meggyõzõdését, s anyagilag is támogatta a hatalom kitaszítottjait. Kései mûvei (Zrínyi szózata, Szimfónia, Laudes organi) a harmincas években kialakult esztétikai ideáljait követik, hagyománytiszteletrõl, s a magyar zenei dikció immáron teljes kibontásáról tesznek tanúbizonyságot. Zeneszerzõi stílusa, különösképpen ez a jellegzetes hanglejtés az ötvenes évek végéig magyar komponisták több generációja számára is modellként szolgált.
Társadalmi elfogadottsága és pozíciói révén Kodály Zoltán a 20. század eleji magyar modernizáció talán legnagyobb hatású képviselõjévé vált az 1945 utáni Magyarországon.

Dalos Anna
MTA Zenetudományi Intézet