avagy hogyan készül Tanuzaba besenyõ vaddisznóüstönye fejlevelûs csücsürrel?

Ez állt a meghívóban, melyet szerkesz-tõségünk néhány hete kapott, és mivel mi is nagy tisztelõi vagyunk a magyarok honfoglaló fejedelmének, lóra – azaz autóra – kaptunk, hogy részt vegyünk a rendezvényen. Sajnos nem lehettünk ott mindkét nap – hiába, szorongatott a lap-zárta -, ám így is betekintést nyerhettünk a követésre méltó esemény hangulatába. Ráadásul a szombat délelõtti program egyik attrakciója a hagyományos hun-magyar éte-lek elkészítésére kiírt fõzõverseny volt, hát beneveztünk erre is.
Mit ehettek eleink – ez volt a nagy kérdés, így hát a szakirodalom alapos kutatásával kezdtük a felkészülést. Így találtunk rá Cey-Bert Róbert Gyula, a kiváló gaszt-ronómus és õstörténet-kutató nagyszerû könyvére, amely a Hunok és magyarok konyhája címet viseli. A könyv a legújabb kutatások tükrében részletesen bemutatja az õsi hun-magyar konyha szimbolikai és vallásfilozófiai tényezõit, amelyek meg-határozták az áldozati ételek és az étkezési szokások értékrendjét. Ebbõl kiindulva a szerzõ olyan ételleírásokat állított össze, amelyek felidézik az õsi lovaskultúrájú né-pek fejedelmi és ünnepi ételeit. Ráadásul felelevenít, illetve nem kis fantáziával maga is alkot õsinek tekinthetõ szavakat az egyes ételekre, illetve összetevõikre. (Ha valaki hitetlenkedve csóválná a fejét, amikor hun-magyar folytonosságról beszélünk – hiszen az iskolában a finnugorizmust verték a fejünkbe – olvassa el írásunkat magazinunk 34-35. oldalán!)
Így hát kiválasztottuk az egyik ételt; Ta-nuzaba besenyõ vaddisznóüstönyét, fejle-velûs csücsürrel, és bográcsunkban bõszen nekiálltunk fõzõcskézni. Magyarázatul ha nem értenék, mirõl is van szó: üstöny = rövid lével fõzött fûsze-res, zöldséges ragu, fejlevelû = káposzta, csücsür = töltött tész-tabugyor, a tetején össze-csippentve, amely így a csücsörítõ szájra hasonlít. Tanuzaba (ahogy Anonymus írja a Gesta Hungarorum-ban)) a honfoglaló magyarok-hoz csatlakozott besenyõ vezér volt, akitõl a Tomaj nemzetség származott, és így azok õsapjának számít.
Mi is kell egy ilyen ételcsodához? Például avar gyöket, amely nem más, mint vagy ezerféle zöld- és egész fûszer famozsárban összezúzva, amolyan õsi vegeta, erõteljes, gyömbéres ízzel, amit a belevetett cékla szelídít. Aztán a tésztához kell õrlény (teljes kiõrlésû liszt) és tikmony (tojás) is. Ne feledkezzünk meg a vaddisznóhúsról (mi a szakboltban „lõttük” – fagyasztva), és arról, hogy egy csepp zsiradékot sem szabad az ételbe tenni! Az uralkodó ízeiben édes (méz, fahéj, szegfûszeg, bo-dzalekvár) – savanykás (citroml, citromhéj, kefír) üstöny mai ízlésünknek is megfelelõ lett, ragyogóan sikerült. A nyálcsorgató közönség pillanatok alatt kiürítette bográ-csunkat, alig bírtunk elmenteni belõle egy éthordónyit, hogy az otthoniakkal is meg-kóstoltathassuk.
A szakértõ zsûri – Németh Árpád Várpa-lota polgármestere, dr. Szabó Pál Csaba a Szindbád Kht. igazgatója és Rácz Tamás vendéglátós – is honorálta fáradozásunkat, és a fõzõverseny fõdíját kaptuk. (Kis szép-séghiba, hogy nem hirdettek sorrendet, valamennyi résztvevõt egyformán díjazták – de hát kicsire ugyebár nem adunk:)
Az étek mellé neszmélyi Királyleánykát kínáltunk Bartos Kálmán lábatlani gazda pincészetébõl, amely szintén nagy sikert aratott. Persze kipróbáltuk az íjászatot, megcsodáltuk a kézmûvesek munkáit, szur-koltunk a hagyományõrzõ harcosoknak, és integettünk a magyar érzelmû motorosok felvonulásán.
A délelõtt hamar eltelt, viszont bõszen fotóztunk, így olvasóinkkal is megoszthat-juk élményeinket. A rendezvényen készült képeinket a következõ oldalakon tekinthetik meg!

Vk