Minden idõk talán legjobb labdarúgója, Puskás Ferenc (akit mindenki csak Öcsi bácsiként tisztelt) 79 éves korában elhúnyt. A magyar sportélet kiemelkedõ személyiségének temetésére december kilencedikén kerül sor. A róla elnevezett korábbi Népstadionban ravatalozzák fel, majd a gyászmenet a Bazilikába indul, ahol végsõ nyughelyére talál a „Száguldó Örnagy”. Öcsi bácsi! Legyen neked könnyû a föld!

Puskás Ferenc
1927. április 2-án születetett Kispesten. Itthon és külföldön a legismertebb magyar sportoló, minden idõk egyik legnagyobb labdarúgója. Az Aranycsapat csatára, világklasszis balösszekötõje, csapatkapitánya. Az 1952-es helsinki olimpia bajnoka, az 1953-ban Európa-kupa gyõztes válogatott kapitánya. Az 1954-es svájci világbajnokság ezüstérmese. 1958 és 1967 között a Real Madrid játékosa, tizenegyszeres spanyol bajnok, kétszeres kupagyõztes, négyszeres gólkirály. 1960-ban Világkupa gyõztes. 1963-ban világválogatott, 1965-ben Európa-válogatott. 1969-tõl spanyol, amerikai, kanadai, görög, chilei, egyiptomi, paraguayi, ausztrál csapatok edzõje. 1981-ben tér haza elõször, 1992-tõl az MLSZ utánpótlás és nemzetközi igazgatója. 1993-ban rövid ideig szövetségi kapitány.

Öcsi bácsi mesél
„1927 áprilisában születtem Kispesten, ami akkor még csak egy Budapesthez tartozó falu volt, nagyon szerény házakkal. A családom egy picike lakásban élt, nagyon közel a Kispest pályájához. A környezõ utcákban nyüzsögtek a gyerekek. Nem volt nagy különbség köztünk. Mindenki szegény volt, s a szülõk közül csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy játékokat vegyenek. Ám a foci fantasztikus és olcsó mulatságot jelentett számunkra. Anyám késõbb azt állította, hogy amint felálltam – lehettem vagy tíz hónapos -, már belerúgtam a labdába.
Mi, a környékbeli srácok mindig együtt voltunk napkeltétõl napnyugtáig. Minden idõnket a grundon töltöttük. Egész Budapest tele volt akkoriban a „mienkhez” hasonló üres telkekkel, s ezeken temérdek kölyök futballozott. Nem mindig volt cipõnk, elõfordult, hogy mezítláb játszottunk. Gyakran igazi labdánk sem volt, s ha másra nem futotta, valaki csinált egy rongylabdát vagy loptunk valahonnan  egy kicsi teniszlabdát. Ehhez tudtunk hozzájutni. Csapatokat alkottunk és áthívtunk más utcákból jött gyerekeket ellenfélnek. Nagyon komoly csaták voltak ezek, a játékban nem ismertünk tréfát. Mindenki úgy hajtott, mintha az élete függne a gyõzelemtõl. Vagy még több: a csapat, a grund, a barátok becsülete.
Ahogy cseperedtünk, egyre közelebb kerültünk a kispesti futballklubhoz. Bármit elvállaltunk, amivel segíthettünk, csakhogy a pályán, az „igazi futball” közelében lehessünk. Pucoltuk a cipõket, gereblyéztük az akkor még földes pályát, ilyesmi. Cserébe dél-utánonként kölcsönkaptunk egy igazi futball-labdát, ráadásul ingyen bemehettünk a nagycsapat elsõ osztályú bajnokijaira.

A kispesti klubban több olyan futballszerelmes volt, aki járta a grundokat, s figyelte a kissrácok játékát. Mi, kölyökjátékosok, nemcsak a bajnoki meccsekre mehettünk be ingyen, de megnézhettük a profik edzését is. És ahogyan ezt a gyerekek teszik, azonnal megpróbáltuk utánozni, amit tõlük láttunk. Az igazság az, hogy így tanultuk a legtöbbet, már akkor is, mielõtt leigazoltak volna bennünket. Aztán mikor a kölyökcsapat tagjai lettünk, már volt edzõnk is. Úgy tizenkét éves koromig elég kicsi voltam, de aztán elkezdtem nõni. Mindig is erõs voltam és gyors, sokat szaladtam.
A klub gondolt ránk, minden edzés után kaptunk egy pohár tejet és egy nagy karéj vajas kenyeret, hogy erõsödjünk. Imádtunk focizni, imádtuk a klubot. Az ország egyik legjobb ifjúsági csapata volt a miénk, százharminc-száznegyven gólt is berámoltunk szezononként. Majdnem mindegyikünkbõl elsõ osztályú játékos lett, ami ritkaság, sõt, Cucuval (Bozsik József) ketten még a válogatottban is szerepeltünk. Mi nemcsak csapattársak, hanem nagyon jó barátok, már-már testvérek is voltunk, mindenben segítettük egymást a pályán és azon kívül is.

Tulajdonképpen nagyon szerencsés voltam, hogy fiatal korom miatt nem kaptam behívót. Bizonyos értelemben a foci védett meg a háború borzalmaitól. Annyira lekötött a játék, hogy sokszor megfeledkeztem a bajokról. Visszatekintve, pontosan tudom, hogy milyen sokat köszönhetek ezért is a labdarúgásnak. A klub nagyrészt – ahogy ma nevezik – szponzoroktól, az akkori mecénásoktól függött, akik egyáltalán nem voltak gazda üzletemberek, mint manapság. Köztük volt a helyi szabó, aki a mezeket és a melegítõket készítette a klubnak, a helyi cipész, aki a futballcipõket csinálta, egy közeli étterem tulajdonosa, ahol kedden és csütörtökön ehettünk edzés után, a helyi hentes, aki húst adott a játékosoknak és így tovább. A klubban, a játékosok között úgy éreztem magam, mintha egy nagy családban lennék. Egészen más volt akkor, mint ahogy ez manapság mûködik. Úgy tûnik, a mai játékból kiveszett az igazi barátság. Megváltozott a világ. A játékosok edzenek, elvégzik a munkájukat, utána hazamennek. Igen, a munkájukat – ez a lényeg! Az én idõmben edzés után sokszor együtt maradtunk. Beszélgettünk, viccelõdtünk, fröccsöztünk, megettünk pár szál kolbászt.

1945 nyarán, augusztus 19-én és 20-án került sor Budapesten a háborút követõ elsõ két válogatott mérkõzésre az osztrákokkal. Akkor játszottam elõször a válogatottban. 1947. májusában Torinóba utazott a csapat, a világbajnoki cím védõivel, az olaszokkal játszottunk. Itt három:kettõre kikaptunk az olaszoktól. Nemcsak ezért emlékszem a negyvenhetes torinói útra, hanem fõleg azért, mert mérkõzés után fantasztikus összeget, százezer dollárt ajánlottak, ha a Juventushoz szerzõdök. Hatalmas összeg volt ez egy olyan fiatal embernek, mint én, de valójában nem voltam abban a helyzetben, hogy komolyan mérlegelve az ajánlatot, szabadon döntsek. Nem is az volt a gond, hogy nem hagyhattam el az országot – akkor valószínûleg még meg lehetett volna tenni -, de itt kellett volna hagynom a szüleimet, a nõvéremet és a rokonaimat. Azért sem volt ez egyszerû döntés, mert a családunk német, pontosabban sváb származású volt, és a háború utáni légkörben mindenki félt a megtorlástól. Attól tartottam, esetleg kitelepítik õket, vagy más módon büntetik meg szegényeket. Az én budapesti jelenlétem ezt szinte kizárta, így aztán bármennyire is vonzott Olaszország s csábított a pénz, nemet mondtam.

Jól emlékszem arra az 1949-es döntésre, melynek értelmében államosították a futballklubokat. A valós helyzet az volt, hogy a privát szektor már nem tudta fenntartani õket – mivel az tulajdonképpen nem is létezett. Elõször pánikhangulat lett úrrá úgy a kis, mint a nagy egyesületeken, mert bizonytalan helyzetbe kerültek és további sorsukat senki nem látta elõre. A szocialista táborban tipikus megoldás volt, hogy a klubokat különbözõ minisztériumok, szakszervezetek, üzemek, bányák és állami intézmények támogatták. Mire a kiszemelt játékosok a Honvédhoz kerültek, talán a világ legjobb csapatává váltunk. Más sportolókkal együtt a hadsereg sportszázadába helyeztek el minket. Elõször megpróbáltak valamiféle szigorú rendet ránk kényszeríteni. Az elsõ három hónapot a laktanyában töltöttük és egyenruhában alaki gyakorlatokat tartottak nekünk. Körülbelül egy év után minden gyakorlatozás abbamaradt, sõt minket kiraktak a laktanyából. Én lettem a focisták tulajdonképpeni szóvivõje – legalábbis a honvédosoknak -, ha bármi probléma adódott, azt én beszéltem meg a katonai vezetõkkel. A gyakorlatban képtelenség volt minket katonai fegyelemben tartani. Feletteseink odavoltak a fociért és ezért nyugodtan elnézték a stiklijeinket.

1952, a helsinki olimpia éve volt. Akkor már több mint két éve veretlen volt a nemzeti tizenegy. Az olimpia jó lehetõséget kínált arra, hogy az egész világgal elismertessük magunkat. Sokat utaztunk az olimpia elõtti télen, ami egyben azt is jelentette, hogy egész évben játszhattunk. Mint az álom, úgy játszottunk az elõdöntõben. Fájdalmas lehetett a svédeknek, hogy ilyen jó formában találkoztunk velük. A döntõben a jugoszláv gárda kitûnõ volt, de mi még jobban játszottunk azon a napon. Gyönyörû volt az út hazafelé Helsinkibõl. Vonattal utaztunk, együtt a többi sportolóval, akik közül sokan nyújtottak kiváló teljesítményt a világ legjobbjai között. Miután elhagytuk Prágát, a magyar határ felé közeledve egyre gyakrabban állt meg a vonat. Ezrek és ezrek ünnepeltek minket, amerre csak elhaladtunk. A Keleti pályaudvaron hihetetlen látvány fogadott bennünket. Körülbelül százezer ünneplõ tolongott a környezõ utcákban.  A gyorsan elkészült emelvényekrõl beszédek hangzottak el és zúgott a taps, amint csak feltûnt valamelyikünk arca a vonatablakban.

Az angolok elleni 1953-as mérkõzésbõl életem legkedvesebb gólja lett a harmadik, a hátrahúzós. Mindenki azt hitte, hogy ez begyakorolt mozdulat, de ez nem igaz. Egyszerû reflexmozdulat volt. A játékom nem volt tele trükkökkel, az egyszerû megoldásokat szerettem, a gyors, szimpla mozdulatokat. Mindenkinek nagyon tetszett ez a gól – valószínûleg ez az, amire a legtöbben emlékeznek -, de az igazság az, hogy kénytelen voltam gyorsan cselekedni, különben Billy Wright elgázolt volna.
Úgy hiszem az elsõ érzés, amely tudatosult bennünk a mérkõzés után, a meglepõdöttség vagy az elégedettség volt. Fõleg, ha a minket gyakran kritizáló hazai újságírókra gondoltam, akik valószínûleg lázasan verték az írógépet. Nem volt egyszerû megverni az angolokat. Rengeteget kivett belõlünk a kilencven perc.
Budapesten csodálatos volt a fogadtatás. Több mint egymillió ember hömpölygött a Keleti pályaudvar körül. Párt- és sportvezetõk mondtak beszédeket, az egész nemzet együtt ünnepelt. Bár mind fáradtak voltunk és alig vártuk, hogy a családunknál legyünk a hosszú út után, nagy-nagy büszkeséget éreztünk azért, mert ennyire jól játszott a csapat. Én csapatkapitányként különösen boldog voltam.”

Forrás: História