Több mint fél évszázad után lett vitéz a kitüntetett versmondó

Augusztus huszadika alkalmából a Tata Városért kitüntetés ezüst fokozatát nyújtotta át vitéz Becsák Lászlónak Hetényi Tamás polgármester. Paradox helyzet, hogy egykoron a Magyar-Szovjet Baráti Társaság is kitüntette, pedig több mint három évet különbözõ fogolytáborokban töltött a második világégést követõen a Szovjetunióban. Jószerivel nem is tudunk olyan rendezvényrõl a tatai, honvédségi nyugállományúak klubjában, ahol ne lépett volna fel vitéz Becsák László versmondóként. Az is egy érdekes dolog, hogy mintegy fél évszázaddal azután kapta meg a „vitéz” címet, mint amikor bajtársait mentette a világháborúban.

Viharos esztendõk után konszolidált élet
Zentai László, a Tata Honvédség Nyugállományúak Klubja titkára volt segítségünkre abban, hogy otthonában felkereshessük vitéz Becsák Lászlót. Az idõs kitüntetett németjuhász házõrzõje fogadott bennünket, akinek „férfiasan” nyomatékos „köszöntését” csak visszafogottan mertük viszonozni. Néhány vau-vau után azonban már a szeretet túláradásától kellett óvakodnunk, na de kutyáéknál ez magától értetõdõ. A házigazda helyére parancsolta hû társát, majd lakásába invitált, ahol elkezdte taglalni azokat a megpróbáltatásokat, amelyek az elmúlt nyolcvanhét (!) évben történtek vele.
A tatai születésû Becsák László elemi iskoláit és a mezõgazdasági technikumot is szülõvárosában végezte, a képesített könyvelõi vizsgát viszont már Tatabányán tette le. Roppant nehéz feladatra vállalkoznánk, ha részletesen kellene beszámolni egy gazdag életút minden állomásáról, ezért megpróbálunk kiemelni inkább néhány fontos eseményt.
Becsák László a harmincas években e-gyéb elfoglaltságai mellett a református Keresztyény Ifjúsági Egyesület elnöke is volt. 1937-es feljegyzések szerint akkor hét egyházmegye, közel nyolcvan tagjának tevékenységét irányította.
A második világháború alaposan felborította a szépen induló civil életpályát. Bevonult katonának, és 1942 novemberében alakulatával (amelynek parancsnoka a szintén tatai illetõségû Polgár Sándor volt) kivezényelték a Don mellé, 1249 bajtársával egyetemben.
Innét hamarosan hazakerült, mivel a tífusz különbözõ és egyidejû változatai mellé még tüdõgyulladást is kapott. Kilenc kórházban próbálták meg az orvosok megmenteni a negyvenöt kilósra lefogyott embert. Sikerült!
Amikor 1945. április negyedikén mások a háború befejezését ünnepelték, Becsák Lászlót parancsnokával, Polgár Sándorral, és több társával Mosonmagyaróvárott elfogták a szovjetek, s egészen 1948 novemberéig különbözõ fogolytáborokban „látták vendégül”…
Hazatérést követõen egészen 1959-ig magánzó földmûvesként kereste meg a kenyérre valót, és persze a nagy termelõszövetkezeti beszervezések õt sem kerülhették el.
Érdekes módon, pártonkívüliként még ta-nácstag is (mai elnevezéssel önkormányzati képviselõ) volt, egészen harminchét éven keresztül!

Fontossági sorrendek
Vitéz Becsák László elmondása szerint a hadifogságban mélyült el a versek olvasásában, majd elõadásában, sõt saját maga is írt vagy négy tucat költeményt. Ez a szenvedélye a mai napig is megmaradt. Életében a református presbiteri tevékenység és a tiszti klub a legfontosabb, minden egyéb csak ezek után következhet. Mások mellett olyan színész óriás, mint Sinkovits Imre biztatta versek elõadására, s elõadói készségének fejlesztésére, karbantartására.
Míg az újságíró megpróbált némi kronológiai sorrendet összeállítani az események között, a vendéglátó egymás után szavalta katonai ihletésû verseit. Emléklapok garmadája, kitüntetések halmaza került elõ, köztük a legfrissebb, a Tata Városáért ezüst fokozata is.
A hosszúra nyúlt látogatás végén, búcsúzáskor vitéz Becsák László még utánunk szólt: „Gyerekek, éljétek az életet, mert soha nem lehet tudni, melyik nap mit hoz! Én például már csak szeretnék… Vigyázzatok magatokra!”
Ugyanezt kívánjuk mi is Laci bácsinak, meg persze jó egészséget, és hosszú életet!

Berg Endre