Fáradhatatlanul írja közelmúltunk krónikáját

Eddig 13 könyvet írt a megyei, főleg tatabányai bányász pajtásainak életét, sorsát felidézve. Ezek a következők: Omlásban rekedt sikoly – Műszak-váltás: Bányászsorsok az EU-csatlakozás küszöbén – A Dorogi Szénbányák Vállalat története 1981-2004 – Tatabányai eocén bányászok: Mányi bánya az Eocén-tengerben – Harc a bányászokért – Harc a bányászatért – Bányász a történelemben – Toborzó – Tóni, a bányász-vezető (Schalkhammer Antal koszorúi) – Rokkantprés – „Bányász vagyok…” (Egykori vájártanulók vallomásai) – Bányászok – Hetven év küzdelem és siker.

Schalkhammer Antal, a bányász-vezér
Legendás alakja a magyarországi szénbányászatnak. Egyenes jellemű, kemény, de melegszívű, az emberi problémára mindig nyitott, segítőkész embernek ismerték. A bányászszakszervezet elnöke volt, országgyűlési képviselő, számos hazai és nemzetközi szervezet vezetője. 2002-ben hunyt el, 56 évesen, akkor készült el róla a könyv, mely végül 2012-ben látott napvilágot. Így ír a bányásztemetésről Ladányi András:
„… hatalmasat kongott a lármafa (klapocska), melyet a tatabányai Bányász Múzeumból hozott el a Rozmaringos Bányász Egylet. Most a lélekharang Schalkhammer Antalért szólt. … A szónokok hangja meg-megbicsaklott és néha a sírástól remegett.
A tatabányai Bányász Fúvószenekar mellett egyre erősebben hangzott a sok ezer torokból: Szerencse le, szerencse fel! … A koporsót kísértük a temető útjain a kijáratig. Onnan elindult Schalkhammer Antal, hogy egyesüljön az egyik őserővel, a tűzzel, hogy majd később a hamvait – kívánságának megfelelően – a szűk családi kör a Galla-patakba szórja, és ezzel a másik őserővel, a vízzel egyesüljön. Abba a Galla-patakba, amelynek partjain a gyermekkorát töltötte, amelybe a tatabányai eocén bányákból a kiszivattyúzott, kristálytiszta, iható karsztvizet eresztették.”

Pál Béla, a bátorító
A közelmúltban Tatabányán, a Széchenyi Művelődési Házban Pál Béla – Ladányi barátja, egykori katonatársa –, aki a bányában villanyszerelő, aknász technikus volt, majd a Mányi Bányaüzem szakszervezeti elnöke 1998-ig, a nyugdíjba vonulásáig, beszélgetett Ladányi Andrással egy író-olvasó találkozón. Először az Öngyilok című könyv került szóba. Az író felesége, Tünde halála után pontosan 3 évvel, Tünde napján követni szerette volna őt egy másik dimenzióba. Az égiek úgy akarták, hogy maradjon a Földön. Pál Béla a könyvben a következőket írta: „Hihetetlen jó, hogy élsz, és megmaradtál barátnak. … Terveztél pólót négy színben. Elöl a bányászkalapács formájú versed olvasható, hátul is olyan, de lefordított kalapács alakban. Mind a négyből adtál egy darabot. Ezekben jártam egészen addig, amíg magadhoz nem tértél a kórházban. Még sok könyvet, hosszú életet és emberhez méltó halált kívánok neked!
Magadra is gondolj! Maradjon meg misztikus kapcsolatod a feleségeddel, Tündével! Kísérje minden cselekedetedet a bányászköszöntésben megfogalmazott Jó szerencse!”.

Pacsai Imre, a főaknász robbantómester
Térjünk vissza Tatabányára, a Fácánkertbe. Ladányi itt találkozik gyakran Pacsai Imre egykori főaknásszal, a telkén felépített házában, mely akár egy kis múzeum is lehetne. Múltidéző beszélgetéseik több könyvben is olvashatóak. Például szóba kerül, hogy volt-e tekintélye? „Sokszor megmutattam, hogy jobban és gyorsabban el tudom végezni azt a munkát, amit a vájár végez. A legnagyobb elismerés, amikor a csapatvezető tehetetlenségét látva magam csináltam meg a munkát, és ehhez a csapatvezető gratulált.” Ott volt a Vadorzón az 1978-as sújtólégrobbanás után. Részt vett a mentésben, rajparancsnokként. Csak a mentésen járt akkor az eszük, de három hét múlva iszonyatos és borzalmas álmok következtek: „… egy tűzgolyó jön felém. Próbálok menekülni, de összeakad a lábam, és nem tudok menni… valamelyik mentő beszorul és menteni kellene, de nem tudom… Évekig kísértek álmomban ezek a képek.” A 74 éves Pacsai Imre ma is aktív. A sors furcsa akaratából robbanóanyagokat gyártó és forgalmazó cégnél dolgozik, rendszeresen robbant épületeket, kéményeket, még kőbányákban is, szerte az országban. Tagja az OMBKE tatabányai szervezetének, részt vesz a balekavató szakestélyeken. Természetesen Selmecbányán is többször járt, ahol fáklyákkal, díszegyenruhában vonultak a város főutcáján együtt szlovák, cseh, lengyel és német bányászokkal.

Hatvan portré Mányból – Bánya- és bányászsirató
Ladányi András 60 bányászportrét készített az egykori mányi bányászokról. Az ottani bányaüzem 1985 novemberében nyitott, majd 2003 novemberében zárt be. A portrék a küzdelmes és szép napokra emlékeztetnek, ahogyan a megnyitóban elhangzott mondatok is, melyeket 19 éve írt András, Bánya- és bányászsirató címmel:
– Tizennégy évesen – 1960-ban – kerültem a vájáriskolába Tatára. A tatabányai XI-es, majd a VI-os aknában szippantottam először a bányalevegőbe. Azóta sem tudom elfelejteni a szénpor ízét, a semmivel össze nem hasonlítható illatát. A bánya örökre meghatározta további életem. Negyvenkét évet töltöttem a bányászatban.
Akkor, 1960-ban a Tatabányai Szénbányászati Tröszt termelése a 3,5 millió tonnával volt a legmagasabb a szénbányák életében. Mindezt tizenöt aknából közel tizennégyezer ember termelte ki. Azóta sorra merültek ki a tatabányai aknák, ám csalóka reményként új eocén bányák nyíltak, melyek botrányosan elúsztak és elvéreztek a gazdaság, a politika és az érdekcsoportok, szervezetek harcában.
Egy ideig vergődve kínlódott a létéért a tatabányai szénbányászat, mely mára már kiszenvedett, meghalt, mert 2004 áprilisában, az utolsó bányában a Mány I/a aknában is megszüntették a termelést.
– A szénbányászat végleges leállása előtti napokon – két alkalommal – még utoljára leszálltam a bányába. Végigjártam a vágatokat, a munkahelyeket. Szemükbe néztem a bányászoknak. Csak bizonytalanságot, ürességet láttam. Ezek már nem a jövőbe tekintő, bizakodó hős bányászok. Megvert, a társadalom által lesajnált, kivetett, eltartottnak kikiáltott, a bányához utolsó percig ragaszkodó, kitartó és hű szénporos arcú embereket láttam, akik már nem bíznak a jövőben. A bányában meghalt, megrokkant pajtásaim vádló tekinteteit vélem villanni az omlásból. Megtelt a lelkem kesernyés, szénporos, izzadságszagú bányalevegővel. Fényképezőgépemmel és az érzékszerveimmel rögzítettem az agyamban, a szívemben a tatabányai szénbányászat még élő, vergődő, utolsó pillanatait. A ventilátorok dobhártyát szaggató zúgása, a gumiszalagok görgőinek nyikorgása, fejtőgépek zakatolása, a bányászok keserű, de görcsös beletörődése munkájuk elvesztésébe, a lebegő bizonytalanság, a kényszernyugdíj csapdája, a befelé zokogás vad dühe, a bányabezárást elrendelők közönye, a megalázottak könnye, a megfagyott káromkodás szénszimfóniaként lüktet agyamban. Éget a vájáriskolában bőrömre tetovált bányászkalapács és a köréje írt: Jó szerencsét!
Utolsó Jó szerencsét! tatabányai szénbányászat, tatabányai bányász pajtások! Értetek kong a lélekharang a szénszimfonikus csendben.

Könyörögj értünk, Szent Borbála!
„A bányászelleneseknek, a közömbösöknek, a finnyásan fanyalgóknak, a „polgároknak” talán hangzavar ez a szénszimfónia – és lehet, hogy számukra nem is európai –, de nekünk bányászoknak a velőnkbe maró sikoltás. Megfagyott kiáltás. Figyelmeztető jel. Te is sorra kerülhetsz! Az évmilliók fogságából kiszabadult, szénbe zárt páfrányok, az üledékbe kövült eocén csigák nélkül ma nem lenne élet, így ők sem éltek hiába az ős-óceánban. Hiszem, hogy a bányászok életének, munkájának volt értelme, küldetése ebben a kakofón világban. És ha már a jó szerencse is „elpártolt” tőlünk, legalább te könyörögj értünk, Szent Borbála.”
Végül, lezárásként Sebestyén Lajos bányászköltő verséből idézek: „Hol van már az a hang, hova rezgett? / Mikor az Eocén gyúrt, vad erővel, / kínban dermedő, iszonyú hegyeket, hogy hánytorgott, remegett ez e föld.”
A hang, a szó, a kép Ladányi Andrásnál van, aki megosztja olvasóival. Több ezer oldalt írt már a bányászokról a most 77. születésnapját ünneplő író, költő, fotóművész, szerkesztő. Remélhetően marad vele a jó egészség, a jó szerencse, és születnek még emlékezések a különleges emberekről.

MK
Fotó: Raáb Zoltán