Rádiómatuzsálemek õrzõje Tardoson
Tarnóczy András
A most hetvenéves Tarnóczy András 1998 óta él feleségével a gyönyörû környezetben fekvõ faluban. A rádiók iránt tanúsított érdeklõdése egész kisgyermek korából eredeztethetõ. Édesapja gazdatiszt volt a Szabolcs megyei Korniss uradalomban, így tanyájukon már fellelhetõ volt egy telepes rádió. Az akkor hatéves András megbûvölve bámulta a titokzatos dobozt. Ám nem csak bámulta, hanem – amikor szülei nem látták – elkezdte keresni benne a beszélõ embert! „Munkálkodásának” eredményeképpen a rádió természetesen gyakran elhallgatott. A Mikulásnak kellett megfenyegetnie, hogy hagyja abba a masina rendszeres szétszerelését.
– Általános iskolába már Abaújszántóra jártam – idézi fel a múltat Tarnóczy András. – Családunk ideköltözött az üresen maradt házba, ugyanis nagybátyámat – aki korábban itt élt – a románok agyonverték. Ebben az idõszakban szükségszerû divat volt rádióépítéssel foglalkozni, hiszen a második világháború alatt az át- meg átvonuló seregek katonái minden mozdíthatót, így a rádiókészülékeket is elvitték. Ezért aztán detektoros rádiókat építettünk, nem volt ritka az udvarokban az 50 méter magas antenna sem. Egy ilyenhez készítettem 13 évesen erõsítõt. Sajnos származásom miatt nem voltam jó káder, így csak az abaújszántói középiskolában tanulhattam, majd különbözetivel technikus lettem. Ötször jelentkeztem egyetemre, de az említett ok miatt nem vettek fel. Középiskolásként – úgy 1952 körül – hoztam össze életem elsõ csöves rádióját.
A technikai érdeklõdés megmaradt, Tarnóczy András a katonaságot Adyligeten töltötte a Budapesti Határõrség Hírszázadában, ahol a rádióadót kezelhette. 1958-ban leszerelt, megnõsült, és Budapestre költözött. Kezdetben, 1959 és 1964 között a Telefongyárban (Terta) dolgozott, mint a mûszergazdálkodási és karbantartó brigád vezetõje.
– Közben a Kohó- és Gépipari Minisztérium tanfolyamán mûszer- és méréstechnikusi végzettségre tettem szert. 64-ben óriási kihívást jelentett a VILATI (Villamosautomatikai Vállalat) megkeresése. A cég az akkori legkorszerûbb termékeket gyártotta (NC szerszámgépvezérlés, szénaszárítók automatikája, forgalmi lámpák elektronikája, vasúti helyfoglaló rendszer, stb.), processzorgráfunkat – amely a munkairányítás hatékony eszköze volt – elõször Horváth Ede, a gyõri Rába-gyár mindenható ura használta. Nos, itt lehettem én mûszergazdálkodási csoportvezetõ, huszonhét évig, egészen nyugdíjba vonulásomig.
Erre 1991-ben került sor, amikor gyakorlatilag szétesett a cég. Jó magyar szokás szerint ami jó volt (kb. 200 millió forint értékû kiváló mûszer) azt „elprivatizálták”, a maradékot pedig megpróbálták eladni. Tarnóczy András nem nézhette a vállalat atomjaira hullását, így korkedvezménnyel kérte nyugdíjaztatását.
– Elköltöztünk Pestrõl is, elõször Rábapatonán vettünk házat, de mit mondjak, nekem a Kisalföld túl lapos volt, meg a rokonok is mind a fõvárosban éltek. Így aztán igyekeztünk közelebb kerülni Budapesthez. Az is hajtott, hogy gyermekkorom helyszínéhez hasonló hegyes-völgyes vidéken élhessek. Így kerültünk Tardosra 1998 nyarán. A beilleszkedés könnyen ment, rövid idõ alatt otthon éreztük magunkat ebben a csodálatos községben.
Nyugdíjas korára foglalkozhat igazán a régi szerelemmel, hobbyval, azaz a régi rádiók restaurálásával, gyûjtésével. Amíg felesége olvasgat, kézimunkázik, õ rádiókat bar-kácsol, társadalmi munkában karbantartja a mûvelõdési ház hangosító berendezéseit, valamint események alkalmából kezeli is azokat. Saját múzeuma mindig nyitva áll az érdeklõdõk elõtt, a vendégkönyv tanúsága szerint rengetegen fordultak meg itt, hazánkból és külföldrõl egyaránt.
– A patonai kocsmárostól kaptam ajándékba az elsõ régi rádióimat, amibõl kettõ volt neki, azokat megtarthattam. Itt, Tardoson állítottam ki õket elõször 2001-ben, a mûvelõdési házban. Az akkori 27 darabos állomány mára 76-ot számlál. Mintegy háromszázan vagyunk gyûjtõk Magyarországon, ám nagyon kevesen mondhatják el azt magukról, amit én, hogy valamennyi rádiójuk mûködik! A legidõsebb kétlámpás, telepes, 1926-ból származó készülék csakúgy, mint a többiek. Valamennyit saját kezûleg tettem rendbe, olykor hónapokig is eltartott egy-egy roncs életre keltése. Soha nem fizettem egyetlen darabért sem. Vagy megdolgoztam értük, vagy pedig ajándékba kaptam õket önzetlen adományozóktól, akiknek neveit természetesen odaírtam a kiállított készülék mellé.
Tarnóczy András gyûjteménye nagy élmény az idelátogatóknak. Persze neki is van álma, egy 1942-es Orion 299-es zeneszekrényt elfogadna. A gond ezzel csak az, hogy ebbõl ma Magyarországon talán kettõ, ha fellelhetõ, értékük pedig egymillió forintra rúg. Annak idején kb. hetvenet gyárthattak belõle. Igazi luxuscikknek számított, Jávor Pál és Weiss Manfréd birtokában is ilyen típus volt. Fantasztikus automatikával szerelték fel (rendelkezett automatikus állomáskeresõvel is – 1942-ben!), lemezjátszója, különleges hangszínszabályzója valóságos koncertélménnyel gazdagította tulajdonosát és vendégeit. Aztán jött a második világháború, és ezeknek a páratlan készülékeknek is lába kélt… Az ilyen ritka berendezések is hozzájárultak Tarnóczy András gyûjtõszenvedélyének kialakulásához, amelyrõl így vall:
– A rádió az maga a csoda. Ez a technikai vívmány forra-dalmasította az ember életét, az, hogy valaki messze tõlem beszél, én pedig otthon hallgatom, ez valami lenyûgözõ dolog. Nálam a gyûjtõszenvedély nem anyagi érdekeket takar. A múlt értékeinek megõrzését tûztem ki célul magam elé. A rádió is ennek a múltnak egy darabja, a régi fadobozos készülék szép bútordarab, és egy életen át társ lehet. Gyönyörûséges dolog látni, hogy egy-egy régi, piszkos, kopott és romos állapotban lévõ készülék miként újul meg a kezem alatt. Sebészi pontossággal, szinte sebészi eszközökkel kell dolgozni. A régi alkatrészek mára pótolhatatlanok, így bármilyen rádiót elfogadok, hiszen mindegyikben található használható tartozék.
Látogatásomkor – a legnagyobb tél kellõs közepén – egy fiatal pár érkezett Tarnóczy András múzeumába, Komáromból jöttek. A házigazda személyesen mutatta be nekik gyûjteményének minden egyes darabját. Valamennyi rádiómatuzsálemnek története van, így több mint egy óráig tartott a tárlatvezetés. Javaslom kedves olvasóinknak, hogyha tehetik, látogassanak el Tardosra. Higgyenek a sok száz eddigi látogató vendégkönyvi bejegyzéseinek: páratlan élményben lehet részük!
Régi Rádiók Állandó Kiállítása
2834 Tardos, Rákóczi u. 8.
Telefon: 30/234-6840
Veér Károly