Küzdeni emberül

– Sok színháznak volt a tagja, a kaposvári Csiky Gergelytõl a Nemzeti Színházon át a Radnótiig. Milyen okok késztették a váltásokra?
– Remélem, minden döntésemmel a minõséget szolgáltam. Az összes alkalommal egy számomra alkalmasabb helyre kerültem, ahol jobban tudtam dolgozni.

– Ön játssza Kardics szerepét Szabó István – tavaly forgatott – Rokonok címû filmjében. Milyen volt a forgatás?
– Szabó István több mint tizennégy éve nem forgatott magyar filmet. A vele való munka mindig különlegesen jó minõséget jelent. Mindenféle értelemben. Felkészült, igényes, szellemes, megköveteli a társalkotói státuszt a színésztõl, és ez nagyon kedves nekem. Egyébként a forgatáson nagyon jó volt a hangulat, mondhatnám gyanúsan jó.

– Hogyhogy gyanúsan?
– Szoktuk egymásnak mondani, hogy nana, csak nehogy a film (vagy elõadás) rovására menjen a sok nevetés. Bár nem szerencsés megjelenés elõtt nyilatkozni egy filmrõl, de én már láttam a nyersvágott változatot, és csak remélni merem, hogy a nézõknek is akkora örömöt okoz majd, mint nekem.

– A XX. századi Istent Keresõ Magyar Költõk címû elõadóestjéhez hogyan válogatta össze a verseket?
– Több százat elolvastam, igen nehéz volt válogatnom. Ezek közül körülbelül nyolcvan-száz darabot jegyzeteltem ki; végül olyan 20-25-öt vettem a számba. Három téma köré csoportosítottam ezeket: a Szabad akarat, a Megtérés és a Lét végsõ értelme.

– Segített valaki felkészülni? Volt-e rendezõje az estnek?
– Rendezõje nem. Idolok voltak. Két elõadás tett rendkívül nagy hatást rám ebben a mûfajban. Az egyik Latinovits Zoltán Balassi-estje, a másik pedig egy színészbõl lett pap és két másik mûvész mûsora volt, ahol remekül tudott találkozni a zene és az irodalom.

– Milyenek voltak a visszajelzések?
– Meglepõen nagy a sikere, ami igazol abban, hogy belefogtam, tehát igen nagy igény van az ilyen elõadásokra. Nem ritkán öt-hatszázan is eljönnek, ami a mai színházi viszonyokat ismerve hihetetlen nagy eredmény. De siker volt többek között Erdélyben, Chichagoban, New York-ban, Moszkvában és Rómában is. Mindenhová visszavárnak Jólesik, amikor az emberek olyan indokkal szeretnének rábírni a vissza-visszatérésre, hogy el akarják hozni az ismerõseiket, mondván, ezt nekik is látniuk kell…

– A fejér megyei Hegykõ szülötte. Mennyire jár haza arra a vidékre?
– Teljes mértékben. Az az otthonom. Ott nõttem fel, szüleim mindmáig ott élnek, és a sors úgy hozta, hogy most a fiam is Hegykõre udvarol. Otthon és menedék egyben.

– Hegykõrõl, Székesfehérváron át, Budapestre vezetett az életútja. Ott is a színmûvészeti fõiskolára. De tudtommal majdnem egy másik intézményben kezdte meg fõiskolai tanulmányait…
– Akkoriban a Videoton csapatában fociztam Fehérváron, de egy sérülés miatt nem tudtam edzésre járni. Rátaláltam egy színjátszó tanfolyam hirdetésére, ahova be is iratkoztam, lévén futballozni most úgysem nagyon tudok. Itt tanított engem Montágh Imre, a Színház- és Filmmûvészeti Fõiskola neves beszédtanára. Õ volt az, akinek elhittem, hogy színész leszek, bátorítására helyére került az önbizalmam. Az év végi vizsgám nagyon jól sikerült, biztatott, hogy jelentkezzem a fõiskolára. Én gondoltam magamban, hiszen beszédtanár, hogy egyértelmû, hogy a Gyógypedagógiai Fõiskola logopédia szakára gondolt. Jelentkeztem is, de – szerencsére – az érettségi eredményeim alapján nem vettek fel. Csak amikor legközelebb találkoztunk, derült ki, hogy õ a színmûvészetire gondolt.

– Azóta rengeteg szerepben láthattuk már színházban, filmen egyaránt. Van még olyan szerep, amit mindenképpen szeretne eljátszani, csak eddig „elkerülték egymást”?
– Nincs szerepálmom. Nem idegesítem, hülyítem magam azzal, hogy ezt vagy ezt a szerepet nekem kellene játszanom. Egyik feladatom szebb, mint a másik. Egyetlen célom ezekben a lehetõ legjobban játszani. Ha jó elõadásban jól játszom, akkor azt teszem, ami egy színész feladata. Én pedig színész vagyok.

– Van, hogy rosszul érzi magát egy-egy elõadásban?
– Nincs, de a próbák alatt néha nagyon nagy vitákba keveredem a rendezõkkel. Nincsen semmi bajom a modern formákkal, de nem tûröm el, ha a darab mondanivalóját megváltoztatják. Az önzés.

– 2005 nyarán rendezõként is bemutatkozott.
– Hangos sikerrel mutattuk be a Gyulai Várszínházban Tamási Áron Vitéz lélek címû darabját. Ez a mû évtizedekig nem szerepelt magyar színpadokon. Ha mégis, akkor kiherélten, megfosztva a lényegétõl. Szerintem merészen vállalva eredeti mondanivalóját egyfajta gyógyír lehet az emlékezetes 2004. december 5-ei lelki Trianonra.

– Jászai Mari-díj, Erzsébet-díj, Kossuth-díj… Hosszan lehetne sorolni. Melyikre a legbüszkébb?
– Minden egyes díjat jólesik úgy megkapni, ha tudja az ember, hogy megdolgozott érte. Bármennyire is legyenek fontosak az ilyen elismerések, jelentõségük eltörpül annak a díjnak a fényében, amit csak a végsõ nagy elszámolásban kaphatunk meg. Az igazi örök díj: Jól tudtam-e fölhasználni a jót. Ezért a legfõbb díjért küzdök – emberül.

Mórocz András