Mint azt már megszokhatták, magazinunk õszi lapszámai a vadászat köré csoportosulnak. Idén sem volt ez másként, ráadásul kiváló apropóként szolgált a Bársony István Alapítvány által, a vadászíró születésének 150. évfordulója alkalmából kiírt országos természetfotós pályázat. A versenyt egy agárdi fiatalember, Mészáros András nyerte meg. Útját számos megnyert pályázat, az Év Természetfotósa díj és egy nemzetközi különdíj is jelzi.

– Mikor kezdõdött?
– Tíz éve, festészettel, rajzzal. A fotózás ahhoz kellett, hogy minél pontosabban találjam el a formákat, íveket. Többnyire olajjal festek, tussal rajzolok, az akvarell nekem nem tûnik értékesnek. Mára azonban fordult a kocka, a fotózás került elõtérbe. Autodidakta módon kezdtem, majd elvégeztem egy tanfolyamot Zsila Sándor irányításával. Itt nyertem öt-hat évet, hiszen a tanárom kezembe adott olyan technikákat, módszereket, amelyekre csak hosszú idõ után jöttem volna rá magamtól.
Úgy érzem, nem vagyok nagy tehetség a festészetben, viszont a fényképeimen látszik, hogy festéssel indultam. A „szakmabeliek” gyakran rákérdeznek, hogy nem festek-e. Számomra ez óriási elismerés, hiszen a fotók személytelenek – általában nem lehet felismerni képrõl, hogy ki készítette.

– A téma mindig a természet?
– Csak azt tudom és szeretem fotózni, festeni ami érdekel. Szeretem az apróvadas témákat, a vízimadarakat. Szerencsére nagyon jó helyen lakom, Agárd körül megvan minden tájegység, amire egy fotósnak – és vadásznak – ingere lehet.

– Melyik nehezebb? A fotózás, vagy a vadászat?
– Egyik sem könnyû, hiszen túl kell járni a vad eszén, észrevétlennek kell maradni. A fotózás azonban nehezebb, hiszen ott figyelni kell még ezer más beállításra is. Madarakat általában saját készítésû leshelyrõl fotózok. Nagyon fontos, hogy a szárnyasok ne lássanak meg, mert különben abban az évben már ott babér nem terem. A leshelyet elfogadják, tájelemként kezelik, de nem szabad, hogy embert lássanak ki-be mászkálni és hogy bántsák õket onnan. Ezért gyakorta elõfordul – fõleg tavasszal – hogy az egész napomat egy másfélszer másfél négyzetméteres nádkunyhóban töltöm, ugyanis hajnal háromkor már be kell mennem, hogy odaérjek pirkadat elõtt, amikor elkezdenek vízre húzni. A leshely környéke gyakorlatilag egész nap madaraktól zajos, így csak naplemente után, este tíz óra körül tudok kijönni. Nem mondom, hogy életem legkényelmesebb napjai ezek, de százszorosan kárpótolnak a fotók, és az, hogy néhány centire tõlem éli mindennapi életét a dinnyési fertõ. Az õzekkel kicsit könnyebb a helyzet, õk kíváncsiak. Egyszer egy téli sorozatot úgy tudtam elkészíteni, hogy hóembernek öltöztem – teljesen fehérbe bugyoláltam magam és a felszerelésemet. Mivel õk még nem láttak hóembert, és szagot sem kaphattak, néhány méternyire meg tudtam õket közelíteni, amit nagy érdeklõdéssel figyeltek. Persze mindezt törpejárásban, alig néhány óra leforgása alatt tudtam véghezvinni. Aztán addig-addig mesterkedtek, amíg szélirányba nem kerültek, na akkor aztán szagot fogtak és ki merre lát.

– A fotózás és a vadászat hobbi. Mi a szakmád?
– Magasépítõ technikus és földmérõ mérnök vagyok.

– Ez igen messze áll a képzõ- és fotómûvészettõl.
– A családomban nincs „mûvészeti” hajlamú ember, viszont az építõipar közel áll hozzánk; ez magyarázata lehet a pályaválasztásomnak. Ráadásul itthon nem lehet megélni a fotózásból – amíg egy Bágyi Ferenc Németországban megél ebbõl, Magyarországon erre még vajmi kevés esély van. Hobbinak sem olcsó, és fogom a fejem, amikor látom, hogy a milliomospalánták a legszuperebb felszereléssel amatõr képeket készítenek – a legalapvetõbb hibákat követik el. Hogy én mit tudnék kezdeni ilyen technikai háttérrel!

– Szeretnéd ennyire, ha a munkád lenne?
– Nem tudom. A teljesítmény kényszer mindent el tud rontani. Ha az lebeg a szemem elõtt, hogy ma még három címlapot kell fotóznom, elvész az élvezet. Ha viszont kedvem szerint fotózhatok azt amit akarok, nem tudnék vele betelni, de a munka ugye nem errõl szól. Így marad a hobbi, és megmarad az idõsebb vadásztársaktól már gyermekként eltanult természetszeretet és védelem.