Sokszor eszembe jut Petõfi Sándor: A Tisza címû verse. Kedves, szép folyó, tõlünk nem messze, itt, a hegyek között ered. De sokat pihentünk a partján! Mindig az volt a vágyam, hogy a vízparton éjszakázva hallgathassam a hullámok susogását.
Ez a vágyam teljesült, igaz, nem teljesen úgy, ahogy én azt elképzeltem.
November 5-én hajnalban arra ébredtünk, hogy mindhárom templomban furcsán szól a harang. Azt hittem, álmodom, és a másik oldalamra fordultam. Aztán, másodszorra is felébredtem a szokatlan zajokra. Izgatott szomszédok kiabálták az utcán: – Áttörte a Tisza a gátat!
Fél óra múlva a kertünkben már piszkos, zavaros áradat hömpölygött. S ettõl kezdve mintha egy felgyorsított film szereplõi lettünk volna. Derékig gázoltunk a hideg vízben, amely hihetetlen erõvel zúdult ránk.
Kettesben voltunk, a fiammal. A férjem ekkor több száz kilométerre dolgozott tõlünk. Amit tudtunk, felhordtunk a padlásra. A fiam a két kutyát és a macskákat, én a régi szõtteseket és a legkedvesebb könyveim.
Rohant a mocskos áradat, vitt magával mindent: kerítést, kutyaólat, tyúkot, kacsát, libát, gázpalackot… Ültünk a padláson. Láttuk, ahogy a házunk fala leomlik.
Közben zuhogott az esõ. Aztán leszállt az éj. A sötétben hallgattuk az emberek segélykiáltásait, az állatok rémült üvöltését, a leomló házak robaját.
Két nap múlva már nagyon éhesek és szomjasok voltunk. Lemerészkedtünk a szénapadlásról. Bementünk a házba. Mindent beborított a mocskos, ragadós iszap. Az összetört bútorok a gerendák alatt feküdtek. Idõbe telt, míg felfogtam: koldusbotra jutottunk.
Néztem a fiam arcát, láttam, hogy a könnyeivel küszködik. De nem mert sírni, szótlanul reszketett.
Még három éjszakát töltöttünk a szénapadláson. Nem tudtunk kimenni az utcára, hozzánk jöttek az emberek, csónakkal, és segítettek nekünk. Kaptunk élelmet, ruhát, ágybetétet.
Tavasszal építõanyagot és pénzt. Tetõ alá került a házunk. Most a szükséglakásban élünk, április végén mindenképen ki kell költöznünk.
Hogyan tovább? Nem tudom.
Eltelt öt év. A házunk felépült. Bútorunk is van, a szomszéd nekem adta a kidobásra ítélt szekrényét, asztalát. Szóval szinte már teljesen rendben vagyunk. Úgy hozta a sors, hogy a fiam tanulási és egyben munkalehetõséget kapott Olaszországban. Õ finanszírozza a további munkálatokat, a férjem pedig tovább dolgozik a házon.
Lassan révbe érünk. Már látom: soha nem szabad elveszítenünk a reményt. Minden helyzetbõl van kiút.

Szenek Zita
nyugd. óvónõ, Visk