Sárbogárd eredete a XIV. századra vezet vissza, amikor két egymással rokonságban álló besenyõ család, a Bogárdiak és a Tinódyak megalapították az egymás közvetlen közelében, a Sárvíz mellett fekvõ két községet, Bogárdot és Tinódot. Sárbogárd négy évszázad óta saját fiának tekinti a török idõk krónikását, Tinódi Lantos Sebestyént. Az alábbiakban a híres énekmondó életét idézzük fel.

Az ország lantosa

Tinódi országos hírû deák volt már attól kezdve, hogy krónikás énekeiben közölte mind szélesebb körû hallgatóival, majd késõbb kinyomtatott krónikáskönyvének olvasóival a törökök elleni háborúzások eseményeit. Otthon volt a mûveltséget pártoló reneszánsz nagyurak kastélyaiban, az ország és a maguk sorsáért aggódó nemesek udvarházaiban, a végvári vitézek szállásain s bármelyik falu jobbágyotthonában, ha ide-oda vándorlásában egy út menti faluban érte az este… Volt ugyan saját háza Kassa városában, ahol feleségével és számos gyermekével élhetett volna nyugodtan, hiszen a pártfogó urak kezdettõl fogva nagyra becsülték, és anyagi javakkal is biztosították gondtalan életét, õ azonban alkotó korszakának java részében nyughatatlanul járta az országot, hogy minél többen hallják, amit minél több vidéken õ maga tudomásul vett. Mert nemcsak közönséget keresett, hanem az ország számára fontos közölnivalókat is. Költészetének java az aktualitás volt, a török veszedelem eseményei, a három részre szakadt haza közérdekû hírei.

Az egész ország lantosa volt: Lantos Sebestyénnek nevezték, egy-kétszer õ is így ír magáról, úgyannyira, hogy késõbb – tévesen – úgy is hitték, úgy is írtak róla, mintha ez lett volna a neve, amelyhez a Tinódi predikátum csak nemességével társult szülõfaluja után. Nem is olyan régen még a tankönyvekben is így írták a nevét: Tinódi Lantos Sebestyén, ami ugyanolyan elvétés, mintha azt írnók vagy mondanók, hogy Petõfi Költõ Sándor vagy Jókai Regényíró Mór. Nem a neve, hanem irodalmi minõsége volt: lantos.

„Azmi keveset írtam, igazat írtam!”

Iskolái elvégzése után a híres Török Bálint szolgálatába állt, fiatalon vitézkedett is a törökök ellen; egy csetepatéban azonban úgy megsérült, hogy bal keze (vagy egész bal karja) megbénult. Valószínûleg már ez idõben is verselt, de amikor katonának alkalmatlanná vált, a költészet lett a kenyere. A körülötte kavargó tragikus történelem egyre inkább a napi eseményekre, az akkori ,,mai témákra” hívja fel a figyelmét. A török elleni honvédõ harcok lesznek élete fõ témái. A kortársi hõstettekkel akar lelkesíteni, és a kortársi kudarcokból tanulságot levonni. Ebben a pártviszályokkal és dühös vallási küzdelmekkel teljes században tiszteletre méltó szellemi emelkedettséget jelentett a honvé-delem, a haza helyreállítandó egysége nevében felülemelkedni pártvi-szályokon és vallási villongáson. És magas fokú irodalmi erkölcsiséget jelentett a programszerû ragaszkodás a tapasztalt valósághoz. ,,Azmi keveset írtam, igazat írtam” – jelenti ki gyûjteményes kötetének, a Cronicának elõszavában.
Tinódit fellépésétõl kezdve mindig ismerték és elismerték.

Ritmus és zene

A késõbbi századokban nem tartották igazi költõnek. Manapság is inkább az újságírás hazai klasszikusának tekintik, mint epikus költészetünkének. Pedig csak jó füllel kell olvasni verseit, amelyekhez maga komponálta a zenét, és lantkísérettel, éneklõ recitálással adott elõ, majd amikor mûveit kinyomtatta, közölte hozzá a kottákat is. Ezeknél a költeményeknél minket, a késõbbi korok olvasóit a fülünk számára túl kezdetleges rím zavarja, s ezért nem veszi észre, hogy Tinódi milyen jó verselõ, és milyen szemléletes képalkotó. A rímekhez valóban nincs érzéke, de annál inkább a ritmushoz. Muzsikus, méghozzá jó muzsikus és láttató erejû poéta írta ezeket a sorokat. Dallamairól pedig a zenéhez értõk azt mondják, hogy olyan a jelentõségük hazai zenetörténetünkben, mint Balassi verseinek költészetünkben.3-as) fõútvonallal.