Titkok nyomában
A Seuso-kincs rejtélye
Egy amatõr régész, Sümegh György találta minden valószínûség szerint Polgárdi-Szabadbattyán-Kõszárhegy térségében a kincset. A lelet pannóniai eredetét közvetett régészeti és nyomozati bizonyítékok láncolata igazolja, de a legfontosabb bizonyíték az említett tálon olvasható Pelso felirat. Sümegh György 1980 decemberében rejtélyes módon meghalt.
Kicsempészték Magyarországról
A Seuso-kincs a késõ római császárkor legnagyobb kincslelete. A kincset az 1970-es évek végén csempészték ki Magyarországról. 1989-ben 14 nagyméretû ezüsttál és korsó vált ismertté. A helyente aranyozott fe-lületüket változatos ötvöstechnikákkal elkészített, magas mûvészi színvonalú mitológiai ábrázolások, vadászjelenetek, cirkuszi állatviadalok és geometrikus minták díszítik. Az edények egy nagy rézüstben kerültek elõ: összsúlyuk megközelíti a 70 kilogrammot. Formájuk és stílusuk alapján 310-370 között készültek.
A kincs nyilvánosságra került darabjait – egy tál kivételével – bárhol a Római Birodalomban találhatták volna.
Vadászjelenetes tál nászajándékba
A lelet névadó darabja – egy nagyméretû, 70,5 cm átmérõjû, nielló technikával díszített ezüst tál – azonban több információt elárul egykori tulajdonosáról. Jókívánságot tartalmazó felirata egy meghatározott személyhez, Seusohoz szól, és egy további felirat a tulajdonos lakóhelyének körzetét is elárulja.
Az ábrázolt állatok feltûnõen különböznek a tál peremén vonuló egzotikus állatoktól. Csupa olyan állatot látunk, amelyek valóban éltek a római kori Dunántúlon. A színhely Seuso és családja lakóhelye, birtoka, kirándulóhelye. Hogy kétségünk se legyen a színhely felõl, azt a víz fölé helyezett Pelso felirat elárulja. Ez a Balaton császárkori neve! Tehát a vadászjelenetes tál elárulja a kincs egykori gazdájának a nevét és lakóhelyét, kedvenc idõtöltési helyét, a Balaton környékét.
Emellett egy kevésbé látványos, de annál fontosabb technikai megfigyelés szintén a díszedények dunántúli használatára mutat. A edények egy nagyméretû rézüstben kerültek elõ. Az ilyen méretû edényeket egyetlen lemezbõl nem lehetett kikalapálni, ezért több darabból állították elõ. Az üst lemezeit olyan, ún. fûrészfogas technikával illesztették össze, amely a dunántúli római fémmûvességre jellemzõ. A Balaton környékén számos, a Seuso-üsttel azonos módon készült bronz edény került elõ.
Az étkészlet hiányzó darabjai
A leletbõl több minden hiányzik, ami egyébként az étkezési készletek tartozéka volt, és a hasonló kincsleletek része. Nincsenek kis edények, tányérok, kanalak. Hogy ezek elõkerültek-e és hol vannak, nem tudjuk. Egy különleges ezüsttárgyat, amelyet még 1879-ben Polgárdiban a Kõszárhegyen (Fejér megye) találták és a Magyar Nemzeti Múzeum õriz, a Seuso-kincshez lehet kapcsolni. Ez a mitológiai tengeri lényekkel díszített quadripusz – összecsukható és hordozható asztal – ezüstbõl készült, és hasonló tárgy nem került még elõ a 4. századból. Egyidõs a Seuso-kincs edényeivel, a vadászjelenetes tállal. A kincs és a quadripusz jól kiegészítik egymást. Mindegyikük a 4. századi, késõ császárkori ötvösmûvészet kimagasló és egyedülálló emléke. A quadripuszt a Balatontól északkeletre rejtették el. Lelõhelye ugyanabban a körzetben fekszik, ahol hajdan a Seuso-kincset is használták. Ezért ugyanaz a tulajdonos használhatta a tárgyakat.
Régészeti érvek
Kérdezheti az olvasó: ha ennyi érv szól amellett, hogy a Seuso-kincset egy gazdag római földbirtokos a Dunántúlon használta, akkor miként volt lehetséges, hogy a New York-i perben nem ítélték oda a kincset Magyarországnak? Az ok – eltekintve a különféle érdekek közrejátszásától – roppant egyszerû. A régészeti érvek kétségtelenül tanúsítják a lelet 4. századi dunántúli használatát, de nem tudják bizonyítani a lelet dunántúli megtalálását és a lelõhelyét. A régészeti, tudományos érvek bármennyire meggyõzõk, nem azonos minõségûek egy bûnügyi vizsgálat során nyert bizonyítékokkal. Ezért fontos minden olyan értesülés, amely a kincs elõkerülésérõl és az esetleg Magyarországon lappangó további tárgyakról szólnak.