– Hogyan lettél kézilabdás?
– A régi újvárosiak még emlékeznek az „X” épületre. Hatalmas körfolyosós ház, nagy udvar, rengeteg gyerek. Minden szabadidõnket az udvaron töltöttük, állandóan mozogtunk. Szinte természetes volt korosztályom számára a sportolás. Én 1972-ben a Mezõ-iskolában kezdtem kézilabdázni Kuzma Ferencné irányítása mellett. Két év múlva igazolt le a TBSC nagy múltú csapata.

– Nem lehetett könnyû abban az idõben a felnõtt csapat közelébe kerülni.
– Nagyon sok jó játékos volt akkor Tatabányán. Már ifjúsági, késõbb junior válogatottként is egy jó adag szerencse kellett ahhoz, hogy a felnõtt keret tagja lehessek. Nagyon szép évek következtek ezután: bajnoki címeket, kupasikereket értünk el, és a nemzetközi mezõnyben is bemutatkozhattunk. Ez egészen 1989-ig, a bányavállalat összeomlásáig tartott. A beszûkült lehetõségek miatt lecsúszott, szétesett a csapat, az egyesület sok más szakosztályával hasolóan. Én ekkor Svájba, a másodosztályú Altdorf egyesületéhez igazoltam. Egyértelmûen az anyagi lehetõségek vonzottak, meg akartam alapozni a családom jövõjét.

– Hogyan kerültél vissza Tatabányára?
– Svájcban az utolsó idõszakban már játékos-edzõ voltam a csapatomnál, mellette a vendéglátásban dolgoztam. A család is hiányzott, így idõszerû volt valamilyen váltás. Kapóra jött az akkori tatabányai vezetõk felkérése. Hazajöttem, és átvettem a csapat irányítását.

– Milyen állapotokat találtál itthon?
– Sok új, lelkes embert, és kevés pénzt. Az egyesület Tatabánya – Tatai Cserép KC néven mûködött, de egyik város sem érezte igazán magáénak. Utólag kiderült, hogy nem volt igazán életképes ez a konstrukció, de sikerült átvészelni ezt a nehéz idõszakot. Új korszak akkor kezdõdött, mikor Marosi Laci hazatért Németországból. A város vezetése is mellénk állt, valamint a Carbonex és annak vezetõje, Bódi Dezsõ segítségével sikerült stabilizálni a helyzetünket. Az eredmények sem maradtak el. Negyedikek lettünk a bajnokságban, és indulhattunk az EHF-Kupában. Ez egy sikertörténet.

– Ahelyett, hogy inmár stabil körülmények között dolgoztál volna tovább, újra váltottál. Miért?
– Magam döntöttem így. Hét évig ültem a felnõtt csapat kispadján, és ez kissé felõrölt. Az elmúlt évi 4. helyezésünk a mai magyar kézilabda viszonyait ismerve nekünk a maximum. A továbblépéshez már nagyságrendekkel több pénz kellene, erre azonban nem láttam és látok reális esélyt. Másrészt a Jako sportszereket forgalmazó cégünk is dinamikusan növekszik, ott is egyre több munka van. Most a csapat utánpótlásával foglalkozom. Nagyon hálás dolog fiatalokkal dolgozni, öröm látni a fejlõdésüket. Nincs eredménykényszer, fontosabb, hogy kézilabdásokat neveljünk. Igazi siker, ha NB-1-es, netán válogatott lesz közülük valaki.

– Meglepett, hogy Tatabánya Önkormányzata Ezüst Turul díjjal ismerte el a munkádat?
– Természetesen igen. Igazán akkor érintett meg, amikor az átadó ünnepségen körülnéztem és láttam hogy kikkel együtt vehetem át a kitüntetést. Óriási lökést adott a további munkámhoz.