Két éves korom körül kezdett el velem foglalkozni édesanyám, aki tánctanár, és akkor éppen Berczik Sáránál, a neves tornászedzõnél az esztétikus testképzést tanulta. Tulajdonképpen játékos gyakorlatok voltak ezek, és szép lassan megszoktam a rendszeres gyakorlást, de igazából csak tizenegy éves korom körül kezdtem igazán élvezni is amit csinálok. Kilenc évesen mentünk el az elsõ versenyre, és azóta rendszeresen részt veszek a megmérettetéseken. A fellépéseken gyakorta mutatom be az ír sztepptánc tudásomat, amit senki sem tanított nekem. A televízióban láttam egyszer egy elõadást, és magamtól kezdtem el gyakorolni. Már az elsõ pillanatokban ráéreztem a mozdulatok lényegére. Két évvel ezelõtt aztán, ha személyesen nem is tudtam kiutazni, de lehetõségem nyílt eljuttatni egy videokazettát az írországi Dublinban rendezett világkupára, ahol nagy örömömre az ötödik helyet szereztem meg. Ma már minden nap táncolok. Mivel ismerem magamat, lehetõségeimet, egyénileg szerkesztett programom van, amely folyamatosan változik, alakul. Édesanyám a mozgáskoordinációban segít és tanácsokat ad, de sokat tanulok Vásáriné Tunyogi Henriettõl is, aki a londoni Royal balett ösztöndíjasa volt. Tõle a nyugat-európai tánctechnikákat próbálom elsajátítani. Természetesen az eredmények nem maguktól jönnek, ezekért áldozatot is kell hozni. De nem is nevezném ezt áldozatnak, hanem egy cél érdekében végzett céltudatos tevékenységnek. Nem vizsgálom, mennyivel különbözik az életem a hasonló tizenöt éves fiatalokétól, mert nekem más az életem, más a célom. Ha van szabadidõm, olvasok, zenét hallgatok, de a haverokat, a bulikat nem tudom, és nem is akarom felvállalni. Tizennégy fiatalt vettek fel a gyõri balettintézetbe, és én is közöttük vagyok. Azt hiszem ez az, ami most számomra a legfontosabb.