Avagy: egy ifjú férj adventi viszontagságai
Számomra ezek a napok viszontagságosak: szép karácsony?
Kezdjem azzal: hetekkel az ünnep előtt borzalmas kór üti fel fejét az asszony oknál. Annak velejárója a takarítási láz.
Különös kór, a feleségek kapják el, de a férjeket sújtja – köztük engem is.
Elismerem, a takarítás tudományában a gyenge kezdő szintjét sem érem el. Többnyire (mindig) kivonom magam e műveletből. Hagyom érvényesülni a ház asszonyát.
Ő fogja magát, és érvényesül!
Lakás felfordul, szekrények kipakolva, fotelok, ágyak telítve kacatokkal. Ablak mosás ürügyén nyílászárók nyitva: sarki levegő lepi el a rejtett zugokat is. Padló sikálva, konyhakő fölmosva, csúszásveszély száz százalék.
A tortúra ideje nem órákban, hanem napokban, hetekben mérhető – azaz mérhetetlen…
Szeretnék ebben az időszakban köddé válni, láthatatlan porszemcseként elvegyülni az éterben. Mert bárhová megyek, bármit teszek, csak kárt csinálok. Hiába: a férj lehet háziúr, de a feleség a ház ura!
Mindez történik addig, amíg be nem köszönt az ünnep estéje. Akkorra helyreáll a rend. Nem tudom, hogyan csinálják a nők, de ez az igazság!
Bizony. Szép karácsony. Hanem a szép zöld fája?
Mert ez az én reszortom. A favásárlás.
Az akció szigorúan a családi demokrácia alapkövén nyugszik.
Én például egészen bátran kijelenthetem, hogy megveszem a fát – ha a feleségem is úgy akarja.
Ő viszont közli óhaját a fenyő minősége, mérete tekintetében. Óhaja demokratikus parancs a közös döntés szellemében.
Tavaly olyan intelmekkel indított útnak hű nőm: a fa ne legyen túl nagy. Ne legyen túl kicsi. Legyen úgy 120 centi.
130 centist vettem.
Kicsinek találta, mármint a fenyőt…
Idén nem fogja kicsinek találni!
A piacon kiválasztok egy meglehetőset. Egy termetest, hosszú levelűt. Az álomfenyő hét nyelven beszél. Engem lenéz, mivel magasabb nálam.
Én viszont lefitymálom a mellettem álló kolléga szerzeményét – kisöccsét vette meg csudafámnak…
Ő erre hóna alá kapja szerzeményét, és fölpattan vele a buszra. Esetemben ez szóba sem jöhet. Nincs az a feljáró, amelyiken behemótommal fölférnék.
Marad hát az apostolok lova. Cirka három-négy kilométer a távolság.
Semmi ez, mondom akkor. Később nem mondom…
Gyalogutamat fura kettősség jellemzi. Megmérettetek és könnyűnek találtatok. A fa viszont dögnehéz. Húszlépésenként megállok. Az ácsorgás miatt majd lefagy a lábam. A hátamról viszont csorog az izzadtság. Homlokomon veríték, míg szomorúan konyuló bajszomon vidám jégcsapocskák csilingelnek…
Ne tudja meg senki, hogyan cipeltem föl a fenyőóriást a negyedikre.
Ne tudja meg senki, hogyan faragtam be a fa tövét a három számmal kisebb tartóba alkalmatos szerszám híján.
Azt meg legfőképpen meg se lássa senki, hogy néz ki a kezemen a bőr, a fenyőtű rovátkáival, amiket viszont jótékonyan eltakar a megfeketedett gyanta…
Belekomorulok egy fotelba. Olyan halkan szitkozódok, hogy azokat tán még én sem hallom – nem lehet másképpen: rögvest fölvillan a Betlehemi csillag, beragyogja a karácsonyfa díszeit. Kopogtatnak a háromkirályok…
A küszöbön meg ott áll csöppnyi fiam. Kikerekedett szemmel legörbült szájjal nézi apuci romjait.
Hej, szép karácsony szép zöld fája! Mondsza csak: muszáj neked minden évben eljövelni…?
M. Tóth Sándor
Decemberi levél
Mogorva hangja megcsikordul
Kitárt karéjú űrön át
De érzem még a messzeségben
Május testének illatát
A hónapokat áttapostam
Baktatva megjárt hantokat
Szemembe itta tiszta tükrét
Nap-virradat, rőt alkonyat
Bóklászni bírtam itt e földön
Próbáltam mindig emberül
Megbújtam ott, hol mély az árnyék
Hol fény a vízre szenderül
Itt most, a horpadt téli csöndben
Opál köd ül bús dombomon
Reccsentőn morculó világban
Kásássá romlik mondatom
Az esztendő kiszolgált szolga
Fülembe súgja titkait
Fényben, sötétben, mély regényben
Böngészem gyöngyös útjait
mts