„Legyen úgy, mi régen volt”

Valamikor a hetvenes évek elején, Zalalövőn koncertezett a Tolcsvay-trió. Ezen sorok írójának ez volt az első találkozása élőben a pop-rock műfaj jeles képviselőivel, természetesen örök emlék marad. November végén, a MA Kávéház jubileumi, harmincadik összejövetelén Alsógallán láthattuk hallhattuk Tolcsvay Bélát. Aki ott volt, soha nem felejti ezt az estét. A Kossuth-díjas művészt Herendi Judit, a József Attila Művelődési Ház vezetője köszöntötte, majd kezdetét vette a talk-show-val egybekötött zenés este, amit volt szerencsém moderálni.

Tolcsvay Béla szikár, szemüveges alakjának megjelenésére máris tapsba tör ki a közönség. Két, tizenkét húros gitárral érkezett, ami nemcsak a 60-as években, de ma is kuriózumnak számít. Vajon miért választották az elektromos gitárok helyett – melyekkel garantált sikert lehetett akkoriban elérni – a klasszikus hangszereket?

– Csak azért is! Úgy gondoltuk, hogy legyen akusztikus hangzás, tőlünk nyugatabbra mások is értek el sikereket ilyen módon! Egy újságban láttam fényképet az ausztrál Seekers együttesről, rajta a tizenkét húros gitár. Akkor ruszki, ötszáz forintos gitárból csináltattam tizenkét húros gitárt. Nagyon vacak volt, durung nyakkal, de szólt.

– Autodidakta zenész vagyok, fényképről tanultam az akkordokat, soha nem jártam zeneiskolába. Elkezdtem a testvéremmel, Lacival együtt dalokat írni. Volt egy általános iskolai tankönyv, abban egy nóta, a Bányász-dal. Átírtuk a szövegét, később kiderült, hogy ez eredeti magyar népdal, csak „korszerűsítették” a prozódiát. Ráadásul Bartók Béla is feldolgozta egyik vonósnégyesében, még a hangnem is azonos volt a mi változatunkkal. Megvallom, ezt előtte nem hallottuk.

Felhangzik az első Tolcsvay-szám, a közönség keze máris tapsra áll. „Hogyha tőlem messze jársz…” szól az ének. „Óh, ne, ne menj el, maradj mindig mellettem” – énekli Bélával együtt a publikum.

-Édesapám zenetanár volt, mellette vendéglátó-ipari üzemegységekben, presszókban, mindenfelé zongorázott, és „kamukonyakból” nevelt föl bennünket.
– 62 körül hozták be az első Beatles kislemezeket. Megnőttek a hajak, angolos osztály volt és fordítottunk, kezdődött a beat-korszak. Mivel ismertük a kottát és tisztán is énekeltünk, egyre jobban tudtunk menni zenekarokba, alapítottunk sajátot is. Mivel pedagógus-fizetésből nem lehetett több mikrofont és több erősítőt venni, jött az ötlet, akusztikus gitár. Majd éneklünk hozzá. Így kezdődött. Apám volt zenekarának nagybőgőjét vettük meg 3000 forintért Balázs Gábornak, aki ma már az égi zenekarban bőgőzik. Amolyan amerikai country-s dalocskákat énekeltünk először.

Rövid zenei idézet következik a Peter, Paul and Mary nevű zenekartól, és folytatódik a visszaemlékezés, első igazi sikerükről.

– 1968-ban benevezték a társaságunkat a Ki-Mit-Tud-ra. A területi selejtezőn – furcsa módon – fel voltak hangolva a hangszereink, és tisztán énekeltünk, három szólamban. Ezzel, mintegy kitűntünk a nagy tömegből, és a pol-beat kategóriába soroltak bennünket. Mi – azt mondták – folk-beat-et játszottunk. Hogy mi ez, azóta sem tudjuk.  Akkoriban az első hely, az mindjárt országos elismertséget, első vonalbéli szerepléseket jelentett, Ki-Mit-Tud-ot nyerni nagyon nagy fegyvertény volt abban az évtizedben.
– Összeismerkedtünk az Illés együtessel és Koncz Zsuzsával, a Bródy kitalálta a KITT-Egylet nevű formációt, mely egészen 1973-ig létezett. Akkor megszerveztem az első magyar pop-fesztivált Diósgyőrben. Tele volt a stadion, a Tini mondta a bevezetőt. Megköszönte mindenkinek – KISZ-bizottság, város, megye, mentők, sportklub, rendőrség – a segítséget. Amikor kimondta a rendőrség szót, elkezdett fütyülni a nép. Ez nyilvánosság előtt elkövetett izgatásnak minősült akkoriban, bármilyen furcsán hangzik is.

Ismét megszólal a legendás, tizenkét húros gitár, a KITT-Egylet legsikeresebb nótáját hallhatjuk: Jól van, ne sírj kedvesem! Ezt már mindenki énekeli, felszabadult taps köszönti a produkciót.

– A lemezgyár kitalálta, hogy mi kell a szocializmust építő magyar népnek: dzsessz, dixiland és country. Könyörgöm, ehhez semmi közünk nincsen! Ezért alakult a Fonográf, ahova engem is hívtak, én meg úgy döntöttem, hogy inkább abbahagyom a zenélést, sarokba dobom a gitáromat.
– Ha akkor, Kresz Albert, fotós barátom nem visz el magával Erdélyországba, akkor én most nem ülnék itt. Hát, addig nem jártam ott. Nem népdalgyűjtő körútnak indult, de aztán az lett belőle. Egyszerűen el akart vinni a Berci, hogy szakadjak ki abból a világból, amiben benne vagyok.
– Odakerültünk a narancssárga Trabanton Gyimesbe, s én vittem magammal kismagnót. Hangulatokat gyűjtöttem, nem népdalt, hangulatokat. Amit az öreg nénik meséltek, imádságokat a templomban, ahogy mondják az Üdvözlégy Máriát a mise előtt.
 -Fölkerültünk egy esztenába, kicsi kalyibába, a pásztorhoz, ott aludtunk. Életem legszebb hajnalát láttam. Szeptember 8-án, 1300 méter magasan. Akkor még nem tudtam, hogy az Kisasszony napja. Nem tudtam, csak megéltem. Lent a völgyben felhők, csilingelt a nyáj és Tündérország tetején voltam. S amikor lejöttünk a völgybe, a tűz mellett Anna, a pásztor felesége rákezdett énekelni – hú, akkor aztán beláttam: Béla, te semmit sem tudsz.
– Ha lenne még egy életem, ide kívánkoznék, ezt csinálnám, a lelkem itt nyugodott meg, sumér nyelv szerinti Dingir, azaz a tündér országában.

És felcsendül Anna dala: Kicsi madár, hogy tudsz élni… A teremben vágni lehet a csendet, minden figyelem Béla énekére irányul, a hátak borsózni kezdenek, nincs miről beszélni. A dal után másodpecekig néma a csönd: csak ezt követi a vastaps.

– Én ezt a dalt mindenhol elénekeltem a világban. Angolok, németek, olaszok, amerikaiak mondták: nagyon széplelkű nép élhet ott, ahonnan jöttél, akiknek ilyen szépek a dalai. Ilyenkor kihúzom magamat, és hálát adok a Jóistennek, hogy ide születtem, kendtek közé!
– Mindössze öt hang van ebben a dalban, és a magyar nép lelke szól benne. Ezt őrzik tiszta szépségében a gyimesi csángók, akik olyan magyarok, hogy csak na!
– Visszatérve találkoztam Pomázi Zolival és Czipó Tibivel, újra lett Tolcsvay-trió. A sumér hagyomány, és a belőle következő mondóka: Antanténusz, szóraka-ténusz, ihlették a következő éneket.

Ki ne ismerné a dalt? Zöld levelecske, falevelecske… Béla átszellemülten játszik, és dalol. A közönség vele van, vagy ötven ember kórusa kíséri a művészt. Aztán újabb nosztalgikus visszaemlékezés veszi kezdetét: a Latinovits Zoltánnal való kapcsolatukról hallunk anekdotákat. Megtudjuk, hogy az énekmondó most Pomázi Zoltánnal éppen a színészkirály emlékestjén dolgozik. Aztán elhangzik a Kőszívű ember fiai című – jelenleg is futó darab – betétdala. A teremben szinte érezni lehet a felgyülemlett energiát, mindenki kipirult arccal hallgatja Tolcsvayt.

-Istennel való kapcsolatom nem ma kezdődött, így neveltek. A budai várban születtem, és a Mátyás templomba jártam hittanórára – suttyomban. Istent nem is tudtuk máshogy elképzelni, csak úgy, hogy egyszerűen van. Amikor elkezdtem foglalkozni a magyar nyelv világával, rájöttem, hogy annál nincs szebb dolog, amit mi beszélünk: ez a Teremtő nyelve. Teremtő nyelv. KÉPzelő erőnk van, KÉPességünk van, KÉPekben látjuk a világot, és formáljuk a saját KÉPünkre!
– Hanggal történt a teremtés, ez közvetít lélektől lélekig. A hang által teremtett KÉP jelentéssel bír, jel lesz belőle. Mi úgy beszélünk, amit látunk. Emiatt van a nagyon sok Nobel-díjas magyar ember, mert a mi nyelvünk KÉPessé tesz bennünket erre.
– A film, a KÉPek által befolyásolt mai agyunk egy sátánista terv áldozata: a csatornákon érkező szenny egyszerűen kivérezteti a világot. A KÉPességeinket törik össze. A mi nyelvünknél nincs csodálatosabb a Földön. Nincs olyan nép, mely a tudás igéjét magyarázni a saját nemzetének nevével kezdi. Ez nem kitaláció, ez KÉPesség!
– Egyidejűleg van jelen a világban a fény, és a sötétség. A régi magyar nyelven a mássalhangzók vitték a jelentést. Ahhoz a három betűhöz, hogy STN mély hangrendű magánhangzókat teszünk, így szól: sátán. Ha magasakat, akkor Isten. Csak a kínaiban van meg ugyanez: jin, és jang. Világos, sötét. Mennyország, pokol. Ez a magyar nyelv csodája, a szerves műveltség. Sajnos ma mély hangrendű világot élünk.

Hallhattunk még a Magyar mise című, a Tolcsvay-testvérek által írt rock-oratórium keletkezéséről is. Béla arra a legbüszkébb, hogy egy szövetet, szöveges ornamentikát tudott írni: „Magból a szárba, szárból a levélbe, levélből virágba, virágból kalászba…”, ez az élet lánca. Újabb dal következett, ezúttal a Magyar miséből: „Csillagtalan éjszakákon meghaltak az álmok…” A katolikus liturgia Kyrie Eleison (Uram irgalmazz) tételének parafrázisa ismét hosszan tartó tapsra ragadtatta a közönséget.

– Azon igyekszem, hogy a régi hagyományokat valahogy megtartsuk, megtartassuk. A 365 napos égi körben benne van a születés, az aranykor, az elcsendesülés és az elmúlás. A régiek ezt pontosan tudták, így igazították az életrendjüket. Ez a rend, a világ rendje. Vigyázzunk rá, hogy ezt sose feledjük el – hiszen így maradhatunk emberek, és magyarok. A mesékre is figyeljünk, hiszen ide száműzték valódi történelmünket. A mesékből mindent meg lehet tanulni, az ég (és nem égigérő) ígérő fa a mi otthonunk, ahova el kell jutnunk, fel kell vinni a királylányunkat, és boldogan élni, amíg meg nem halunk.
– Az anyanyelvünk szépsége és csodája varázslatos. Ezt hirdetem, ahol csak tudom. Nagyon kell vigyáznunk a nyelvünkre, nagyon kell vigyáznunk a kultúránkra, a saját ízünkre, a saját szívünkre, mert a világban támad a szemét, az a feladatunk, hogy ezt megállítsuk!

És az utolsó nóta: „Legyen újra rend a Földön valahára!” Fölsejlett a tündérvilág, a termet elöntötte a szeretet, az összetartozás energiája. Mosolyok, könnyek, összekapaszkodás, taps, kézfogások, kipirult arcok. Aztán ölelések, dedikálás, koccintás, pogácsa, Béla elköszön – hatalmas űrt hagyva maga után. Visszavárjuk!

Veér Károly