Bemutatkozik M. Tóth Sándor szófacsaró versíró, természetfotós
– Már nem csak az íróasztalom fiókjának írok – mondja M. Tóth Sándor. – Sokáig ódzkodtam attól, hogy az interneten „terjesszem” a verseimet, de megerősödött bennem a vágy, hogy mások is lássák, olvassák, amire olyan nagy gondot fordítok. Járvány idején több szabadidőm lett, természetesen fotózom a természetet, és szavakba, gondolatokba öntöm az érzéseimet – mindez kicsordul az arckönyv lapjaira, vagyis a facebook-ra.
Ötvenöt évvel ezelőtt, tízévesen írta első versét, a Tavasz címűt a József Attila Általános Iskolában. Tegyük hozzá, a pad alatt… Lebukott, a tanár leleplezte, de nem lett baj belőle. Fel kellett olvasnia, majd elküldték a Kisdobos című újságnak. Emléklap lett a jutalma.
– Azóta több-kevesebb rendszerességgel facsarom a szavakat – folytatja. – Példaképemnek, tanítómesteremnek tartom Romhányi Józsefet. Sokan hasonlítanak hozzá, ami számomra nagy elismerés, ahogyan az is, amikor Szilvási Csaba tanár úr azt mondta, hogy Jeszenyinre emlékeztetem.
Az egyik mottója M. Tóth Sándornak: Ha IQ-d van, haikud van. Ennek szellemében születtek a rövid versei, például ez: Sövény a fényben / Éled mégis meghal / Fény a sövényben.
Mesélőnek tartja magát, aki ha teheti, elmerül a természet szépségeiben és aztán… „Völgy zugában, sziklaszirten / Redves rönkök rejtekén / Habzó-zúgó, gyors patakban / Táncos pisztráng pikkelyén / Nő a mesém, mint a gomba / S hajnalban, ha zord az ég / Meseszóval szállingóznak / Arcomra a hópihék.” Hobbijára, a fotózásra édesapja tanította. A hatvanas évek végén a Zsdanov fotószakkörébe is járt, ahol megtanulta, hogy a kritikát el kell fogadni. Megyei és országos pályázatokon vett részt képeivel, számos kiállításon voltak már láthatóak város- és természetfotói.
– Sokszor sokáig forognak az agyamban a szavak, amíg le nem írom őket – térünk vissza a versekhez. – Fontosnak tartom a ritmust, közel áll hozzám a zene. Gitta néni, Kodály Zoltán tanítványa volt az énektanárom. Ismerkedtem a hegedűvel és a klarinéttal, a katonaságnál a haveroktól a gitárral. Ha úgy alakul, énekelem is a verseket, például néhány éve Alsógallán, a József Attila Művelődési Házban, az IZÉ – Irodalom, Zene És amit akartok rövidítése – Szalonban. Ezt Herendi Judit „kultúrházvezetővel” és a népművelő, újságíró Veér Károllyal együtt találtuk ki, ahogyan a folytatást is, a MA – Művészet Alsógallán – zenés irodalmi kávéházat. Egyébként éppen akkor voltam 60 éves, amikor a kultúrház. Jakab Erzsébet intézményvezetővel együtt írtuk meg 2015-ben a krónikáját.
A Tatabányai Lapnyomdában dolgozott, ahol oszlopos tagja volt az irodalmi színpadnak: gitározott, furulyázott, énekelt, szavalt – felnőttek és gyerekközönség előtt egyaránt. Érdekesség, hogy nyomdásztanulóként Salamon Hugó volt a színpad vezetője, aki ma a Vértes Agorájának szakmai igazgatója, Tatabánya díszpolgára. A nyolcvanas években a Dolgozók Lapjához, majd a 24 Órához vezetett az útja. Volt riporter és tördelőszerkesztő, megjelentek fotói és versei is. A megyei napilapnál kollégájával, Kertész N. László grafikusművésszel verses-rajzos kifestőkönyvet készítettek.
– Nincsen olyan kategória, hogy gyerekvers – állítja. – Ahogyan Laci fogalmazta, csak olyan felnőttek vannak, akik elfelejtették, hogy voltak gyerekek. Én nem felejtettem el, és azt szeretem, ha a gyerekek is szeretik a verseimet. Nem feltétlenül a szövegét, az is jó, ha a ritmusára, a fülbemászó dallamára figyelnek.
Büszke arra, hogy az Őszidő elnevezésű nemzetközi verspályázaton csaknem 500 alkotás közül kétszer is kiemelt díjat kapott, a legjobbak közé választották egyik évben a Betört lovak, másik évben a Magyarul című versét.
mórocz