Több mint ezer fotó Várpalota helytörténetéről

Leitner Feri bácsit Várpalotán szinte mindenki ismeri, hiszen fiatal kora óta mindenütt ott van a fényképezőgépével, ahol történik valami. Ott volt a bányászváros születésénél, végigkísérte annak fejlődését, és ott van még ma is minden fontos eseményen. Munkájának eredményeként ezernél több helytörténeti fotót őriz a városi könyvtár.
– Itt született Várpalotán?
– Nem, egy másik bányászvárosban, Tatabányán születtem 1923-ban. Másfél éves, karonülő voltam, amikor apám Franciaországban kapott munkát az ottani bányánál. 1932-ig ott voltunk. Kilenc-tíz éves lehettem, amikor egy kisebb családi örökség miatt végül hazaköltöztünk. Itthon nagy volt a munkanélküliség. Apám kubikolt a vasútnál. A palotai kőbányánál ajánlottak neki munkát, s lakást. Egy nyitott kéményes konyhánk volt, földes, nyirkos, dohos szobánk. Ahhoz képest, hogy egy percig sem akartunk itt maradni, végül 1936-ig éltünk ilyen körülmények között. Aztán apámat a bánya felkarolta.
– Az öcsém s én nem tudtunk jól magyarul. Tízévesen az elsősök közé kellett beülnünk. Egy hónap alatt elhagytuk a franciát.
– Az iskola után kifutó lettem a palotai nyomdában, én voltam a mindenes. Szerettem itt, nyomdász is lettem volna, de a helyesírásom az borzalmas volt. Bejáratos voltam mindenhová – községházára, s minden más fontos helyre. Faller Jenővel, aki később bányaigazgató lett, barátságban voltunk, nagyon nyitott volt, s gyakran órákat beszélgettünk.
– Hogyan került művelődési területre?
– Romániai fogolytáborból a második szerelvénnyel jöhettünk haza, mivel Sztálin amnesztiát adott. Diadalút volt hazafelé, pillanatokon belül lett magyar zászló, s etettek-itattak bennünket útközben mindenütt. Apám aztán elvitt a pártgyűlésre, hogy végre itthon vagyunk. Másnap aztán a kezembe nyomta a párttagkönyvemet, így anélkül, hogy kértem volna, párttag lettem.
– A Párt Estéken ott voltam, s amikor különféle szerepeket osztottak én belebeleszóltam, s végül felfigyeltek rám. Így aztán kultúros lettem. A Bányász Szakszervezet felkarolt, s a Jó Szerencsét Olvasókör keretében aztán jelentős rendezvényeket, bálokat hoztunk össze. Saját zenekarunk, énekkarunk volt.
– Miért kezdett fotózni?
– Az még Franciaországban kezdődött. Ahol laktunk, attól 70-80 méterre volt egy fotóműterem. Kíváncsi voltam, sokat bóklásztam arra, s a fotós észrevette az érdeklődésemet. Nagyon vonzott a fényképészet, s megengedték, hogy a laborba is bemenjek, amikor csinálták a képeket.

– Amikor hazaköltöztünk, s Várpalotán végre rendes lakást kaptunk, akkor a belvárosba kerültünk, s ott is volt egy fényképész. Persze akörül is lófráltam, s ő is észrevette a vonzalmamat. Egyszer aztán adott egy gépet, hogy csináljak néhány képet. Tizenhat éves koromban pedig kaptam a szüleimtől egy saját masinát, egy kezdetlegeset, amin még lencse sem volt. Idővel kitapasztaltam mikor lehet vele jó képeket csinálni, s aztán fotóztam, amit csak tudtam. Persze nagyon népszerű is lettem emiatt, főleg a lányok körében.
– Aztán kultúrosként is kiteljesedtem. Szombat-vasárnaponként táncesteket szerveztünk, s a bevétel fele a zenekaré volt, a másik fele pedig a művelődési házé. 4-500 fős rendezvényeket bonyolítottunk nagyon nagy sikerrel. Gyakorlatilag önfenntartókká váltunk. A szakszervezet aztán egy idő után mindezt nem nézte jó szemmel. Erőszakkal bezárták az egészet, de szerencsénk volt, mert rá egy hétre új szakszervezeti titkár lett, aki visszaadta a kulcsokat azzal, hogy „csináljatok belőle művelődési házat”!
– Ismertük az emberek, a fiatalok igényét, s csak olyat szerveztünk, amire tudtuk, hogy van érdeklődést. Közben pártitkárok jöttek-mentek, én maradtam. Egy idő után megint útban voltam, közölték, hogy politikailag alkalmatlan vagyok. Fogalmam sem volt mi bajuk velem. Le kellett ismét adnom a kulcsokat, s közölték, hogy holnaptól nem tehetem be ide a lábam. Ekkor írtam egy levelet Rákosi Mátyásnak. Másnap jöttek, hogy foglaljam el újra a helyem. Szerencsém volt.
– Rákosi azt is megígérte a bányászoknak, hogy új művelődési házat épít nekik Várpalotán. Ez meg is történt, s az építészekkel, a tervezőkkel mindvégig én tartottam a kapcsolatot. Sok elismerést kaptam, jó volt csinálni a munkámat, s közben jó emberismerővé is váltam.
– Alakítottunk egy fotószakkört is, ami persze egy idő után szintén gyanús lett, hiszen ide nem jöhetett be akárki, akármikor. Így ez egyfajta találkahellyé alakult. Később aztán a barátaim szóltak, hogy el akarnak paterolni Palotáról, s ekkor a Bányász Szakszervezeti Központba kerültem, s két évet ott dolgoztam, a rendszerváltást pedig már párton kívüliként éltem meg.
– Rengeteg helytörténeti anyagot készített tehát az évek alatt. Mi lett ezekkel?
– Kultúrosként nagyon sok országos kiállítást szerveztünk, meg persze nekem is volt több önálló bemutatkozási lehetőségem. A munka során gyakran éreztem, hogy nincsenek anyagok, nincs dokumentáció. Létrehoztunk egy helytörténeti bemutatótermet, megalakítottuk a múzeumbarátok körét. A témaválasztás gyakorlatilag teljesen tudatlanul zajlott, nagyrendezvényekről, eseményekről, s mindenről készítettem fotókat. Ezekből aztán egy elég szép anyag jött össze, melyet felajánlottam a városnak.
– Ma ezer fölött van azoknak a fotóknak a száma, amelyet a városi könyvtárban őriznek. A fiam segítségével egy helytörténeti videót is sikerült létrehoztunk, a helytörténeti kiállításunknak pedig nagyon nagy sikere volt, látogatottsági statisztikákat döntöttünk meg. 1983 óta nyugdíjas vagyok, a városi művelődési ház igazgatójaként mentem nyugdíjba. Hiányzott a nyüzsgés, ezért nyugdíjasklubot alapítottam, s természetesen ma is fotózom. Mindig arra törekedtem, hogy senkinek az útjába ne tegyek egyetlen követ sem, ma is ehhez tartom magam.

Cseh Teréz