A Vörösmarty Színház négyes számmisztikája

A Tragédiát elõször Paulay Ede  rendezte 1883. szeptember 21-én a Nemzeti Színházban. Azóta számos feldolgozás született, láthattuk rajzfilmen, táncjátékként, színpadra állította Alföldi Róbert, Keszég László, Lengyel György, Vidnyánszky Attila, hogy csak néhány nevet említsek.
Dr. Szikora János sem elõször találkozik a feladattal. 2002-ben, a Nemzeti Színház megnyitása alkalmából már rendezett egy elõadást olyan szereplõ trióval, mint Szarvas József-Ádám, Pap Vera-Éva, Alföldi Róbert-Lucifer. Akkor is nagy kihívásnak érezte a feladatot, ám amire most a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatával vállalkozott, példa nélküli kezdeményezés: rendezõtársaival együtt úgy viszik színre a darabot, hogy az 4 külön epizód, 4 különbözõ rendezõi koncepció és 4 eltérõ szereplõhármas. És megszületett 2018. december 1-jére a darab, a 200 éves magyar nyelvû színjátszás elõtt is tisztelelgõ „Az ember tragédiája 1.”. Mindezekrõl beszélgettünk a Vörösmarty Színház igazgatójával:

– Mi ihlette ezt a többrendezõjû ötletet?
– Igazából azt, hogy többen együtt csináljunk egy darabot, s a társulat minden tagját bevonjuk, az egy magyar kultúra napi felkérésbõl ered. Akkor mi négyen – Bagó Bertalan, Hargitai Iván, Horváth Csaba és jómagam – nemcsak rendeztük az elõadást, hanem magunk is szerepeltünk egy-egy verssel. Ott ülve együtt, hirtelen megéreztük, hogy ez valami hatalmas erõ. Amikor szóba került a Tragédia színre vitele, visszaemlékeztünk erre az érzésre, ebbõl merítettünk nagyon boldogan ötletet.

 

Dr. Szikora János

– Hogyan fogadta ezt a társulat?
– Kíváncsian fogadták a hírt elõször, aztán, mindenkit feszített az érzés, hogy mi lesz ebbõl? És még egy jellemzõ volt: a nyitottság.

– Mivel kezdõdött a közös munka? Mindenki választott elsõ körben egy Ádámot?
– Majdnem. De az volt a nagy áttörés, hogy eldöntöttük, nem egy Ádám-Éva-Lucifer szereplõben gondolkozunk. Ha a hagyományt követtük volna, az biztos kemény vitákat jelentett volna köztünk. Onnantól, hogy mindenki kiválasztotta a maga három-négy fõszereplõjét, könnyen ment minden.

– Az egész társulat jelenléte mellett sajátos hullámzást ad a darabnak, hogy aki egyik epizódban fõszereplõ, a másikban akár szimpla „statisztaként” jelenik meg. Ezt hogy élik meg a színészek?
– Öröm és felelõsség a szereplés. Ha egyik részben én viselem a szereplés súlyát, utána lehet egy kicsit pihenni, s a másikat segíteni – akár a háttérbõl együttmûködve.

– Ha a négy epizódhoz egy-egy jellemzõ gondolatot mondhatna, mi lenne az?
– A saját részem az indító és záró rész, szeretem úgy nevezni, a spirituális keret, ami az istenkeresés és istentagadás (az Úr: Gáspár Sándor, Lucifer: Lábodi Ádám, Ádám: Kovács Tamás, Éva: Osváth Judit). Horváth Csaba az antik epizódokat rendezte. Egyiptom, Görögország, Róma kérdésfeltevése egyaránt az isteni gondviselés és az attól függetlenedni szándékozó ember (Lucifer: Tûzkõ Sándor, Ádám: Hirtling István, Éva: Varga Mária). Hargitai Iváné a felvilágosult eszme (Lucifer: Kuna Károly, Ádám: Andrássy Máté, Krisztik Csaba, Éva: Kerkay Rita, Kiss Diána Magdolna). Bagó Bercinél jelenik meg az ész diadala, s a szabadversenyes kapitalizmus (Lucifer: Nagy Péter, Ádám: Kádas József, Éva: Ballér Bianka).

– Van egy keret, közös a játéktér, ami összefogja az emberiségdrámát, ám a négy epizód rendezõi koncepciója eltér.
– Az megint érdekes mozzanat, ahogy kialakult a közös játéktér. Az elemeket – homoktér, négy oszlop – együtt találtuk ki. S mint a Lego darabjait, mindegyikünk másképp tologatja-illeszti-használja. Fontos volt, hogy ez így legyen, s térben ne szakadjanak el az epizódok. De nem kell ennél szorosabb kötés! Maga a mû sokfajta világot, eszmét ábrázol. A korok is összetettek. Ez a drámai szerkezet megengedi, hogy az epizódokat más-más esztétika mentén közelítsük meg. A Tragédia mozaikos szerkezete nekünk kiváló alkalmat nyújtott ehhez.

– Fölmerült-e valami a pár elõadás tükrében, amin a rendezõk máris változtatnának?
– Nem úgy gördült föl a függöny, hogy valamit rosszul, esetleg nem pontosan végeztünk. De eleget diskurálunk errõl. Nem hiszem, hogy bármit változtatnánk, esetleg apró technikai észrevételeink vannak.

– És mindezt a többszörös áttételes kompozíciót hogyan fogadják a nézõk?
– A figyelem lenne a kulcsszó részükrõl. A feszült, nem lankadó odafigyelés. A mû egyébként is bonyolult, ez a feldolgozás pedig szellemileg nagy befogadói munkát igényel, s ezt megkapjuk estérõl estére. Érzékeljük a nagy várakozást, az elõítéletmentességet végig a négy óra alatt, s ez roppant jó érzés.

A Falanszter világa

– „Az ember tragédiája 1.” cím folytatást ígér: kortárs szerzõket kértek fel a mû folytatásának megírására. Úgy történt a felkérés, hogy minden rendezõnek volt egy-egy javaslata?
– Nem egészen. De a négy szerzõt közös beszélgetések révén kértük fel olyan szempontok alapján, mint érdeklõdés, színházi tapasztalat, s az is számított, hogy bennünket ismerjen, ránk tudja szabni a darabot. Mind a négyen kapva kaptak az alkalmon, szerintem inspirálják egymást. Hárman itt voltak a bemutatón is. Rájuk bíztuk, ki melyik epizódot választja. Elõször elkészül egy szinopszis, s aztán döntünk a történet függvényében az író-rendezõ-forgatókönyvíró együttmûködésekrõl. A Tragédia 1.-ben eljutottunk egy idõfolyamig. Hogy a folytatást London, a Falanszter vagy az Eszkimó világ jelenti, még nem dõlt el.

Az újkori történetek megírása Márton László, Tasnádi István, Térey János és Závada Pál feladata lesz. A munkát azzal kezdték, hogy az elsõ rész bemutatóján hárman személyesen is véleményt mondtak:
Márton László: „A négy rendezõ és az egész társulat közös munkája kiemeli, és új megvilágításba helyezi a mû néhány fontos jellegzetességét, mindenekelõtt a gondolati potenciált. Azáltal, hogy Ádám, Éva és Lucifer alakja négyszer változik, a nézõ ráébred, hogy a figura önmagával való elvi azonossága fontosabb azoknál az egyéni vonásoknál, amelyekbõl két jó színész és egy jó színésznõ egy hagyományos rendezésben megformálhatja szerepét.”
Tasnádi István: „Négy markánsan különbözõ rendezõi látásmód és formanyelv, ami mégis egységes elõadássá áll össze a végén. Ebben a rendhagyó, tucatnyi fõszereplõt mozgató, grandiózus vállalkozásban a társulat megmutathatta sokszínûségét és mûvészi erejét: hogy olyan nagyszerû színészegyéniségekbõl áll, akik képesek az örömteli összjátékra.”
Závada Pál: „A székesfehérvári színház teljes társulata és négy rendezõje olyan ambícióval és odaadással fordult Madách remekmûvéhez, hogy különösen értõ figyelemmel sikerült megvilágítaniuk, miközben kivételes módon tették élvezhetõvé, hogy mekkora kincsünk is Az ember tragédiája.”

Dr. Göde Andrea

Az Úr figyeli teremtményeit