Az alma nem esik messze…
– Kézilabdakapusként kerültél a kicsiny szigetországba, Máltára. Hogy alakult elõtte a hazai pályafutásod?
– 1983-ban születtem Tatabányán, itt végeztem az iskoláimat is, és a kézilabda utánpótlás-nevelésérõl híres Kodály iskolában kezdtem el sportolni. Játszottam serdülõként és ifiként az akkor Carbonex KC névre hallgató tatabányai csapatban, majd 2004-ben Tarjánba igazoltam, ahol a harmadik vonalban húztam le hét évet. 2011-ben a Dunakeszi, majd 2012-ben a Dunaharaszti csapat kapusa voltam. 29 évesen jöttem Máltára, és bekapcsolódtam az itteni kézilabda életbe.
– Milyen a máltai kézilabda?
– Szerintem nagyjából a magyar NB II-nek felel meg. Öt elsõ osztályú klub van, a második ligában pedig nyolc csapat szerepel, de ez inkább afféle tartalékbajnokságnak számít. Gyakorlatilag mindenki amatõr, a játékosok és az edzõk is munka, vagy tanulás után járnak edzésre és meccsekre.
– Öt éve vagy Máltán, és ma is játszol. Milyen eredményekkel?
– Az öt év alatt öt különbözõ csapatban játszottam, ebbõl három elsõ, kettõ pedig másodosztályú. Mindkét ligában bajnokcsapat tagja voltam, a legnagyobb sikert tavaly, az Aloysians Prominent-tel arattam: megnyertünk minden létezõ – négy ilyen van Máltán – trófeát egy éven belül.
– Elégedett vagy a pályafutásoddal?
– Amennyire a tehetségembõl telt, elégedett vagyok. Az volt az álmom, hogy játsszak az Európa Kupában, és hogy külföldön bajnok legyek. Otthon esélyem se lett volna erre, mondjuk Tatabányán, Veszprémben, vagy Szegeden. Így viszont máltai bajnokként végre játszhattam az EHF Kupában, igaz a görög Szaloniki oda-vissza alaposan elpáholt bennünket, és így csak egy kört mehettünk. Itthon egy laza 34:17, odakint pedig 35:16 lett az eredmény, de nekünk – és nekem – már a részvétel is óriási dolognak számított.
– Közben edzõi képesítést is szereztél, dolgozol is trénerként, és bekapcsolódtál a máltai szövetség munkájába is. Kikkel foglalkozol?
– Férfi és nõi felnõtt és utánpótlás csapatokat is treníroztam, 2016-ban pedig rám bízták a nemzeti csapat kapusedzõi posztját. A szövetségen belül jelenleg az itteni strandkézilabda felvirágoztatásán dolgozom, harmadmagammal szervezem a bajnokságot.
– Gondolom te is munka mellett foglalkozol a sporttal.
– Igen, napközben dolgozom egy csomagoló cégnél, és esténként foglalkozom a sporttal. Közben megnõsültem, feleségemmel, Kittivel Birkirkarában bérelünk egy lakást. A nejem veszprémi születésû, most már inkább odalátogatunk haza. Elõbb-utóbb tervezzük a hazatérést. A sportban megtaláltam ugyan itt a számításaimat, viszont Máltán az életben nagyon nehéz elõrelépni úgy, hogy külföldi vagy. Persze latba esik az itt kialakított jó kapcsolatrendszerem, beszélem az angolt, EHF edzõi papírom van, és szeretnék a sportban maradni valahogy. A családalapításon is gondolkodunk, nejem egy tündér, biztosan vele képzelem az életemet. Azaz még semmi sem biztos, majd meglátjuk, mit hoz a jövõ!
– Miért kezdtél el írni?
– Nem tudom, ez hogy jött, talán tudat alatt apám példája lebegett. Egyszer csak kitaláltam, hogy én írni akarok. Tavaly megcsináltam a weblapot, azóta mûködtetem. Interjúkat szoktam írni kézisekkel, azt nagyon szeretem. Csináltam cikket például Kocsis Böbével, Farkas Andival, aztán Dragan Dukic-csal, aki Pick Szeged edzõje volt. Kaptam interjút Kim Rasmussentõl, Carlos Ortegától, és Sabaté mestertõl is. Lesz munkám tehát bõven, amíg a kézilabda összes nagyságát meginterjúvolom!
Veér