Akit soha nem tudott legyõzni a történelem
Kallós Zoltán 1926. március 26-án született a mezõségi szórványvidéken, a Kolozsvártól huszonhat kilométerre fekvõ Válaszúton (Kolozs megye, Románia). Gyermekévei alatt a vegyes nemzetiségû faluban, anyanyelvével párhuzamosan a román, valamint a cigány nyelvet is megtanulta. Elemi iskoláit Válaszúton végezte. Az elsõ osztályt magyar nyelven, a második, harmadik és negyedik osztályt román nyelven fejezte be. A vegyes lakosságú mezõségi kis faluban jómódú, feltörekvõ szülõk gyermekeként úgy nevelkedett, hogy gimnazista korában feltûnt a Kolozsvári Református Kollégiumban népdaltudásával. Már akkor olyan dalokat énekelt tanárainak, amit õk soha nem hallottak. A magyar anyanyelv mellett a román és a cigány nyelveket is jól beszélte, hiszen a vegyes lakosságú faluban együtt nõtt fel a különbözõ nemzetiségû gyerekekkel, velük együtt élt.
A Református Kollégiumban nagy hatással volt rá magyar szakos nevelõ tanára, Nagy Géza. Itt kerül kezébe elõször Domokos Pál Péter A moldvai magyarság címû könyve, és ébredt fel érdeklõdése a moldvai magyarok és a népdalgyûjtés iránt. 1938–1939-ben elsõ gyûjtéseibõl kis tanulmányt szerkesztett, és beadott pályázata az ifjú Erdélyben I. díjat nyert. Elsõ írását, melynek címe „Karácsonyi szokások”, a Református Kollégium „Remény” címû diáklapja közölte 1943-ban.
Kolozsvárról a sepsiszentgyörgyi tanítóképzõbe került. Mivel a nyári szünet után 1944-ben, Sepsiszentgyörgyön a háború miatt nem indult be a tanítás, nõvérével együtt elment Budapestre. Abban reménykedett, hogy a Toldi Gimnáziumban folytathatja tanulmányait. Az ostrom idõszakát ott vészelték át. Onnan visszatért Erdélybe és tanítói diplomáját már Kolozsvárt szerezte meg 1946-ban.
Egy év megszakítással, 1946 és 1950 között a kalotaszegi Magyarvistán volt tanító, ahonnan rendszeresen bejárt elõadásokat hallgatni a kolozsvári Néprajzi Tanszékre. 1948–1949 között Moldvában, Románvásárban teljesített sorkatonai szolgálatot. Ez idõ alatt csángó katonákkal ismerkedik meg, akiket késõbbi gyûjtések alkalmával megkeresett. Betegsége miatt egy év után a katonaságtól leszerelték, így visszatér tanítani Magyarvistára.
1950-ben családja kuláklistára került, édesapját hat hónap börtönnel büntetik és teljes vagyonelkobzással. „Miután kuláklistára került apám, engem Vistáról azonnal elhelyeztek Mezõköbölkútra” – emlékezik Kallós Zoltán, akinek életét a család megbélyegzése nagymértékben befolyásolta.
Pártfogója, Nyilas Ilona képviselõ, prezídiumi tag szárnyai alá vette a tehetséges fiatal tanítót. Lehetõsége szerint igyekezett feloldani azokat a gátakat, amelyek a kulák megbélyegzés miatt akadályozták elõrehaladásában. Felelõsséget vállalt a fiatal tanítóért, aki meg tudta szólaltatni a falusi embereket „meg tudta nyitni a lepecsételt szájakat”.
Kallós Zoltánt a Zeneakadémiára való felkészülésben Jagamas János zenetudós segítette, aki Bartók és Kodály közvetlen tanítványa volt. Több alkalommal segített Jagamasnak és Kós Károlynak a cigány telepeken gyûjteni, mivel jól ismerte a cigány nyelvet. 1950-ben sikeresen felvételizett a kolozsvári Zenemûvészeti Fõiskolára, ma Gheorghe Dima Zeneakadémia. 1951 és 1955 között egyetemi hallgató. Hiába voltak kiváló eredményei, nem részesülhetett ösztöndíjban. Egyetemi tanulmányait politikai nézetei, illetve származása miatt kénytelen volt megszakítani. Az akadémiát megszakításokkal befejezte, de a folytonos zaklatások miatt nem kapott diplomát.
Jagamas ösztönözte arra, hogy tudatosan folytassa már kisdiák korában megkezdett gyûjtéseit, sõt a kor tudományos szellemiségéhez igazodva arra is felkéri, ismerve Kallós családi helyzetét, hogy egy moldvai falu monográfiáját készítse el. Az õ tanácsára 1954-ben tanítói oklevelével a Bákóhoz közel fekvõ Lészpedre megy tanítani. Itt ismerte meg közelrõl a moldvai katolikus magyarok életét és hagyományait. Felismerve az ellenük irányuló elrománosító politikát, megszállottként kezdte meg a Kárpátoktól keletre szakadt magyarok vokális és hangszeres népzenéjének, hagyományainak gyûjtését.
1956-ben megismerkedett és szoros barátságot kötött Andrásfalvy Bertalannal, Martin Györggyel és Pesovár Ernõvel, rajtuk keresztül alakult ki együttmûködése a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjával, és általában a magyarországi néprajztudománnyal. Együtt járták Erdélyt, fõként a Mezõség, Kalotaszeg és Gyimes falvait, táncosok, zenészek, énekesek után kutatva.
1957–1958 között szakirányítója a marosvásárhelyi Népi Alkotások Házának. Munkaköre: népmûvészeti szervezõmunka, folklorisztikai vezetõ, népköltészeti felelõs, népdal szakirányító.
1958-tól egy évet Gyimesfelsõlokon kulturházigazgató. 1958-ban letartóztatták, és a Duna-deltába küldték kényszermunkára. Szabadulása után rövidesen másodszor is elítélték, és bebörtönözték. Második letartóztatását követõen az angol „Pen klub” közbenjárásával és nemzetközi tiltakozással elérték, hogy Kallóst köztársasági kegyelemben részesítsék. Mintegy két esztendõt töltött fogságban, mely után többé nem taníthatott. Azonban nem tudott elszakadni a vidéktõl, ezért 1965-ig a Gyimes-völgyben vállal írnoki munkát egy fakitermelõ vállalatnál.
Az 1965-ös évek közepétõl független szabadfoglalkozásúként gyûjtött énekes és hangszeres népzenét, népszokásokat, a tárgyi néprajz több ezer darabját. A balladakönyvére szóló kiadói megbízási szerzõdés megvédte õt a munkakerülés vádjától. A hetvenes évektõl jelentek meg egyedülálló balladagyûjteményének kötetei, ám ez távolról sem jelentette a hatósági zaklatások lezárulását.
Az 1989 decemberében meginduló változások, a határátlépés megkönnyítése után kezdhette csak élvezni addigi munkája gyümölcsét. A viszonylag nyugodtabb körülmények között hozzáfogott gyûjtései rendszerezéséhez a hangzó anyagok publikálásához.
Kallós Zoltán végezte a magyar nyelvterületen a legnagyobb népzenei gyûjtést. Munkája eredményeibõl válogatások jelentek meg hanglemezen, több hangzóanyag-sorozatot szerkesztett és adott ki. Mintegy tizenötezer mezõségi, kalotaszegi és csángó népdalt õrzött meg az utókornak. A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézet Népzenei Archívumának online adatbázisában mintegy 14.000 (tizennégyezer) népzenei felvétele elérhetõ.
1992-ben létrehozta a nevével fémjelzett oktatási, kulturális, szociális, népmûvészeti alapítványt, mely azóta is sokféle hagyományõrzõ tevékenység szervezõje és segítõje, emellett egyik fõ támogatója a moldvai csángó-magyarok ügyének. Az általa életre hívott Kallós Alapítvány egyik fõ célja gyûjtéseinek közreadása a Kallós Archívum keretében.
Az erdélyi és magyarországi táncházmozgalom egyik életre hívója, segítõje, támogatója, népzenei és néptánc-táborok szervezõje. Nevelõi hatása rendkívüli jelentõségû. A hosszú évek során fiatalok tömegeivel ismertette és szerettette meg a magyar népmûvészet különbözõ területeit. Útmutatása, szakmai támogatása több generációt indított el és segített késõbb is a zenész, táncos, néprajzos pályán.
Népmûvészeti tárgyakból létrehozott gyûjteménye 1998 óta válaszúti múzeumában tekinthetõ meg. A nevét viselõ intézmény 2010 tavaszán megnyitotta a nagyközönség számára a Kallós Zoltán Múzeum és Népmûvészeti Központot, ahol az erdélyi és a moldvai magyarság életmódját, értékrendszerét, a mindennapok és az ünnepek idején használt szimbólumait és azok jelentését ismerhetik meg a látogatók.
Cikkei, tanulmányai romániai és magyarországi szakfolyóiratokban és lapokban jelentek meg. A magyar kultúráért, közösségért végzett több évtizedes munkásságát, számos szakmai, társadalmi és kulturális kitüntetés jutalmazta. Kallós Zoltánt február 17-én, a kolozsvári Házsongárdi temetõben helyezték végsõ nyugalomra.
– Kallós Zoltánt nem tudta legyõzni a történelem. Olyan volt, mint Erdély: színes és erõs. Rejtélyes és barátságos. Halk, de határozott. Szigorú és nagyvonalú. Fegyelmezett szabadságszeretõ férfi. Hálásak vagyunk, hogy ismertük. Hálásak vagyunk, mert olyan munkát végzett el, amely több embernek is becsületére válna. Isten nyugtasson, Zoli bácsi – mondta búcsúbeszédében Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke.
A pályaképet összeállította: Balázs Bécsi Gyöngyi,
a Kallós Alapítvány elnöke