Tarpai Viki nem kért dublõrt a nehéz jelenetekhez

A sátán fattya címû mozi Nagy Zoltán Mihály lírai regényébõl készült, és a kárpátaljai magyarok szovjet megszállás utáni szenvedéseirõl szól. A történetben a fõszereplõt megerõszakolják a „ruszki” katonák, gyereke születik ebbõl a többszörös nászból, és nemcsak a falu, a szerelme, de õ, saját maga is kitagadja a sátán fattyát, a megszületett kisfiút. Tarpai Viki nem elõször futott neki a történetnek, hiszen monodráma formájában több éve, a színpadon is megmutatja Tóth Eszter tragédiáját.

– A film és a színház – kezdi beszélgetésünket Viki – teljesen más eszközöket igényel, jelenlétben sem ugyanaz a kettõ. Amíg a színpadon egy érzelmileg felfokozott jelenethez van egy folyamat, egy idõintervallum, amiben felépül az adott érzés, indulat, történés, addig a filmben az ott és most van. Elhangzik a „tessék”, és pillanatok alatt meg kell, hogy éld, teremtsd az adott szituációból következõ érzelmeket, megnyilvánulásokat, akár többszöri alkalommal is. Ez természetesen sokkal nehezebb is ezáltal. A természetesség is máshogyan hat a vásznon, mint a színpadon. Míg a színházban lehet, hogy kevés egy gesztus, egy mimika, addig a filmen már lehet, hogy sok, sõt még annál is több. Mindkettõ fokozott készenlétet és figyelmet igényel, de azt gondolom, hogy a kamerák elõtt ez valamivel összetettebb. Más a felépítése egy színházi elõadás megszületésének (idõben és térben), és megint más egy mozi elkészülésének folyamata. Mindkettõ máshogyan izgalmas és szép, minden esetre boldog és hálás vagyok, hogy ebbe is belekóstolhattam mélyebbre hatóan!

Tarpai Viki fiatal, csinos, törékeny, megdöbbentõen tehetséges és elkötelezett, alázatos a szerep megformálásánál. Nagyon sok színész dublõröket használ a veszélyes, kellemetlen jelenetekben. Õ maga ugrott a kútba, húszfokos hidegben, hóesésben egy szál pendelyben csónakázott a Tiszán, vánszorgott az éjszakában órákon át. Pedig készenlétben állt a dublõr.

– Igen, felmerült a dublõr lehetõsége, de mégis úgy döntöttem, hogy vállalom. Nem vagánykodásból, hanem amiatt, mert egy olyan jelenetrõl beszélünk, amely fontos, és egyik meghatározó kockája a filmnek, és aminek van folytatása. Ha az elejét, a kútban való elmerülést nem én csinálom, akkor úgy éreztem, hogy nem tudom teljes értékûen átélni, megvalósítani a folytatást. Igazából nem volt kérdés számomra, hogy én csináljam-e. És olyan kollégák és stáb vettek körül, akikben maximálisan bíztam, akik minden mozdulatukkal a segítségemre voltak! Több szempontból is fontos számomra egy-egy helyzet maximális átélése a hiteles megformáláshoz, és ahhoz, hogy minden szempontból egyesülni tudjak az „anyaggal”.

A hírek alapján nem könnyû ma Kárpátalján magyar ajkúnak, akár mûvésznek, színésznek sem lenni. Az ukrán nyelvtörvény nem tesz jót a két ország kapcsolatának.

– Kicsit változott a helyzet, de minden viszonyítás kérdése. Sok szempontból van küzdelem, de bízom benne, hogy nem leküzdhetetlenek az ellentétek, és abban is, hogy helyre áll a rend. Több szinten dolgoznak ezért fáradtságot és idõt nem kímélve, és sok minden másért is. Remélem, hogy az áldozatos munka meghozza gyümölcsét! És azt is hogy a színházzal ehhez az ,,ügyhöz” mi  is hozzá tudunk járulni. Igénylik, szeretik a beregszászi magyar színházat az emberek, vágyják ezt a fajta létet, szeretnek jönni hozzánk. Számunkra is fontos, hogy a magyarságot tudjuk képviselni, méltatni, éltetni ilyen formában is. Sok más nemzetiségû is ellátogat az elõadásainkra. Tesszük a dolgunkat és várunk továbbra is mindenkit szeretettel, hogy oda-vissza tudjunk adni egymásnak.

Vajon hogy lesz egy kárpátaljai, nagymuzsalyi születésû – Viki ma is ott lakik – kicsi leányból ünnepelt színésznõ? A kezdetek nem voltak egyszerûek.

– Tíz éves voltam, amikor Vidnyánszky Éva néni és fia, Attila válogatást hirdetett gyermekstúdió megalakítása kapcsán. Fõként édesapám kapacitált, hogy jelentkezzek, de anyukám is pártolta az ötletet. Elvittek a válogatásra, bevonult a család a beregszászi kultúrházba, ahol akkor a színház mûködött (ma már van állandó épülete). Sok falumbeli gyerek is részt vett ezen a szép délelõttön, szüleik kíséretében. Mindenki elõadta a produkcióját csak én nem. Féltem, zavarban voltam. Hazavittek, és szüleim úgy gondolták, hogy nem adják fel. Így a következõ foglalkozásra is elkísértek, és ott Évike néni félrehívott, és meg kérdezte, hogy csak neki elmondanám-e a verset? Elmondtam, Évike néni megnyugtató tekintetétõl elszállt az iszonyatos nagy lámpalázam. Elszavaltam Vörösmarty Mihály Petike címû versét. Ott, akkor valami történt. Onnantól kezdve hét évig tagja voltam a Ficseri Gyerekstúdiónak, és semmiért sem hagytam volna ki egy alkalmat sem. 13 évesen Attila T.S.Eliot: Gyilkosság a székesegyházban címû darabjába beválogatott egy betlehemes keretjátékba Máriának, ott ismertem meg a kollégáimat is, akiknek azóta is kis Viki maradtam. Aztán 15 évesen a Dorottya elõadásban is kaptam egy kisebb szerepet, rengeteget utaztunk, mint egy vándortársulati formát öltött nagycsalád. Nemzetközi fesztiválokra és Magyarországra is többek között, és mikor hova. Boldogan emlékszem vissza gyerekkorom ezen éveire is, sokat adott, akárcsak az elõtte lévõ hét év. Utána elmentem a Pesti Magyar Színiakadémiára felvételizni, apu azt hitte, hogy ez csak egy felindulás, és orvos vagy más polgári foglalkozást betöltõ leányzó lesz belõlem. 2002 és 2005 között jártam Huszár László és Sipos Imre osztályába. Az akadémia elvégzése után hazajöttem, és azóta (egy kisebb hajtûkanyarral) a beregszászi színház tagja vagyok. Hát így indult az a bizonyos, „fertõzés”ezeken az utakon.

Egy tehetséges, fiatal színésznõnek bizonyosan vannak szerepálmai, motoszkál benne az érzés, hogy a világirodalom nagy, drámai nõalakjait megformálja.

– Vágyak, szerepálmok. Sok van, színházi és széles vásznas alakok is. Azért van néhány kiemelendõ: Anna Karenina, Bánk Bán Melindája vagy Gertrudis. Aztán Édes Anna, Ibsen Nórája, sorolhatnám. Remélem, adatik miben válogatni, az eddigiekért pedig hála a jó Istennek. Fontos, hogy ADNI tudjak szerteágazóan, több értelemben, mert ezáltal én is csak több lehetek, hogy értékeket képviseljek, hogy ennek a missziónak, amelynek egy kis darabja vagyok, méltó alkotórésze lehessek.

Veér Károly