Kitüntették a Gyermelyi Zrt. igazgatóságának elnökét

– Milyen érzés egy ilyen komoly kitüntetést átvenni?
– Nyilvánvalóan nagy megtiszteltetésnek számít. Aki ilyen kitüntetést kap, az vagy nagyon nagy mûvész, vagy már nem fiatal ember, én az utóbbi kategóriába tartozom. Az átadón családias hangulat uralkodott, a miniszter úrnak mindenkihez volt egy-két jó szava. Utalt arra, hogy a közelmúltban járt Gyermelyen, és az itt látottak alapján gondolta úgy, hogy ennek a csapatnak a vezetõje megérdemel egy kitüntetést.  Varga Mihály azt is mondta köszöntõjében, hogy – nyilván utalva a jelenlévõk korára is – egyik feladatunk nekünk, kitüntetetteknek, az utánpótlás nevelésére fordítani még nagyobb hangsúlyt. Az apám, amikor ilyen korú volt, mint én most, errõl sokat beszélt. Akkor úgy gondoltam, ez az õ mániája, nyilván a korral jár.  Aztán most én is úgy gondolom, hogy ez tényleg nagyon fontos. Amikor készülünk a visszavonulásra, ne csak azt tervezgessük, hogy mit csinálunk majd nyugdíjasan, hanem fõleg azt, hogy hogyan fognak itt a kollégák tovább dolgozni. Mi az a tudás, tapasztalat, amire szükségük van, és azt próbáljuk meg tényleg átadni.

– Megvan már a kiszemelt a Gyermelyi Zrt.-nél?
–  Nálunk egy nagy csapatról van szó. Egy focicsapatnál is szükséges, hogy legyen legalább 18-20 játékos, és akkor lehet közülük válogatni. Hogy ki legyen a csapatkapitány, azt válassza ki a csapat. Az a feladatunk, hogy legyen egy jól felkészült, motivált, tapasztalt szakemberekbõl álló gárda, az majd maga közül kiválasztja, akirõl úgy gondolja, hogy a vezetésre alkalmas. Több vezetõnek kell lenni egy ilyen cégnél, hiszen több ágazatot kell irányítani. Gyermelyen nem volt soha a rendszerváltás óta egyszemélyi vezetés, még akkor is, ha a kívülállók egy-egy siker mögött mindig keresnek egy-egy embert. Egy ember nem sok mindent tud tenni a gazdaságban, oda mindig egy csapat kell. Ha valahol egy munkahelyi közösségben jó a hangulat, a légkör, akkor egy felkészült gárda csodálatos teljesítményre képes.

– Az élete, a pályája egybefonódott a Gyermelyi Zrt.-vel. Hogy alakult a személyes pályafutása?
– Iskolásként már itt festegettem a nyári szünetben az irodák ablakait, és nem azon töprengtem, hogy hol fogok dolgozni, hanem azon járt az eszem, mikor mehetek focizni. A középiskolát Esztergomban végeztem a Dobóban, matematika szakon. Apám azt szerette volna, hogy gazdász legyek, de én nem akartam az lenni.  Aztán kompromisszumként az Agráregyetemre iratkoztam be Gödöllõre, és mezõgazdasági gépészmérnök lettem. A környei kombinátban kezdtem a munkát. Akkor még divat volt – ráadásul apám volt itt a tsz elnök -, hogy ne mindjárt itthon, hanem egy kicsit más helyen is dolgozni kell, és ez egy jó iskola volt. 1984-ben jöttem haza, azóta dolgozom itt. Elõször az épületgépészeket, majd a fémipari melléküzemágat irányítottam. 1986-87 táján kezdtük el a malmot tervezni, az lett az elsõ nagy, önálló munkám. Akkor még nem ismertük ezt a kifejezést, hogy projektmenedzser. Kiadta az apám, hogy malmot kell építeni, senki nem értett hozzá, én sem. Végig kellett vinni a tervezéstõl, a szakembergárda összeállításán át a beüzemelésig. Utána takarmánygyárat építettünk, az is az én feladatom lett. Akkor elkezdtem a beruházások elõkészítésével, bonyolításával foglalkozni. Amikor elkészült egy üzem, akkor az üzemeltetését is megkaptam. Így eljutottam egészen a tésztagyárig: amikor tizenegy-két évvel ezelõtt a tésztagyárat bõvítettük, akkor ennek a most is zajló folyamatnak a vezetését is megkaptam, ami sok sikerélményt hozott. De azért az ember egy kicsit sajnálja, hogy eltávolodott a szakmájától.

– Mi az az örökség, gondolat, amit továbbadhat, és nyugodt szívvel mehet el majd nyugdíjba?
– Menni kell a világgal, nézni mindig a jobbakat, tanulni tõlük. A fiatalok ma már sokkal elõrébb járnak a nyelvismeretben, ki kell használni, hogy kinyílt a világ. Technológia szempontjából a tésztagyártásnak vagy a malmászatnak egyetlen olyan eleme sincs, ami ne lenne már meg máshol, akár több helyen is. Viszont így összerakva, mint nálunk, nem nagyon láttam még.  Menni kell a nagyvilágba, és a részmegoldásokat innen-onnan ellesni, hogy aztán mindezt a tudást, ismeretet adaptálni lehessen a mi viszonyainkra. Talán ezt üzenhetem a fiataloknak.
VK