Sokat ígérõ elõadásokkal várják a színházkedvelõket Tatabányán

– Hogyan talál egymásra rendezõ és az õ darabja?
– Nálam ott dõl el minden, hogy képes vagyok-e beleszeretni az adott darabba. Fogalmam sincs, hogy mitõl függ, hogy ez megtörténik-e vagy sem. Ez épp olyan, mint amikor beleszeretünk valakibe. Egyszerûen megtörténik. Amikor pedig ki is mondatik: Ezt meg kell csinálnod! – jön a rémület. Vajon képes leszek rá? Fel tudok nõni a feladathoz? – akárcsak a szerelemben, amikor meg akarunk felelni az istenített nagy Õ-nek.
– Olyan, mint amikor az író ül az üres papír fölött, amit meg kell töltenie betûkkel, szavakkal, mondatokkal. Minél többet sikerül ráírnia, annál jobban megnyugszik, s ekkor kezdõdik az a fajta viszony, ami az embereknél is jellemzõen hullámvölgyeket hoz. Tökéletes a párkapcsolati párhuzam. Alkotás mindkettõ. Ahogy egy rendezõ, egy színészi gárda büszke lehet a darabjára, épp ugyanolyan alkotás – már, ha jól csinálják – két ember egymásba fonódása is.

– Csináljunk kedvet a nézõknek a bemutatókhoz! Kezdjük a könnyedebbel!
– A „Játék a kastélyban” egyik gyerekkori kedvencem, sokszor láttam, és rengeteget nevettem az elõadásokon. Azóta bennem van a vágy, hogy egyszer majd én is színre vigyem. Most jött el az ideje. Megvan hozzá a megfelelõ társulat, a jó szereposztás. Az igazi kihívás ugyanis az, hogy ezt az elegáns humort hogyan tudjuk színre vinni. Minél távolabb vagyunk ugyanis a megírás pillanatától, annál nehezebb ezt a fajta polgári eleganciát megragadni. Nagyon bízom benne, hogy nekünk sikerül.
– A történet egy szerzõpárosról szól, akik húsz éve együtt írnak darabokat. Most kiegészültek egy fiatal zeneszerzõvel, akivel közösen megírtak egy operettet, abban reménykedve, hogy ez majd újra meghozza számukra a sikert, a ragyogást. Ezt megünnepelendõ elmennek pihenni egy olaszországi kastélyba. Épp arra várnak, hogy a zeneszerzõ menyasszonya is megérkezzen, aki a primadonna lesz az új operettben, amikor a vékony falon át azt hallják, hogy a várva várt hölgy megérkezett, ám a bonvivánnal együtt, és egészen félreérthetetlen dolgok történnek a szomszéd szobában. Innen indul a bonyodalom, és ahogyan ezt a szerzõ, Molnár Ferenc megoldja, az tulajdonképpen a drámaírásnak, a dramaturgiának a piedesztálra emelése. Molnár mesteri módon megmutatja, hogyan lehet pusztán írói eszközökkel, fordulatokkal megoldani egy ilyen helyzetet, hogy a végén eljussunk a happy endhez. Ebben a darabban Molnár Ferenc tulajdonképpen önmagának állított egy hatalmas emlékmûvet, beletéve mindazt, amit egy vígjátékíró tudhat. Ritka az ilyen nemes anyag, fõleg ebben a mûfajban.

– A másik darab, „A mi osztályunk” már komolyabb témát dolgoz fel, egy történelmi drámán keresztül. Errõl mit mondana a leendõ nézõknek?
– Ez az elõadás az egész társulat ügyévé vált. A színészeinken az elsõ perctõl kezdve látom a közlésvágyat, azt, hogy mennyire fontosnak tartják ezt a darabot, hogy átadják annak üzenetét a ma emberének.
– Egy modern drámáról van szó, S³obodzianek, lengyel szerzõ körülbelül tíz éve írta meg, megtörtént események alapján. Nem sokkal elõtte derült fény arra, hogy 1941-ben, amikor a németek bevonultak Lengyelország addig szovjet megszállás alatt lévõ területeire, akkor a lakosság több helyen spontán pogromokat hajtott végre. Német beavatkozás nélkül, saját elhatározásukból megsemmisítették a városkák zsidó lakosságát. Beterelték õket a pajtákba és rájuk gyújtották azt. Ez a központi eleme a mûnek, de a szerzõ mindezt egy nagyon érdekes helyzetbe teszi. Egy iskolai osztály tanulóinak sorsát követhetjük végig elsõs koruktól egészen a halálukig. 1927-tõl indulunk és 2003-ig jutunk el idõben. Gyakorlatilag áttekintjük a XX. század történelmét. Eközben idõnként hol ki-, hol becsengetnek. A darab ugyanis nem jelenetekre, hanem tanórákra épül, és a formája is rendhagyó. Király Attilával – aki színházunk új tagja, és a koreográfiában is jártas – megalkottuk az elõadás szimbólumrendszerét. Óriási élmény volt látni, hogy mindaz, amit papíron megálmodtunk, a színpadon életre kel, mintha csak valami varázslat történne.
– Meggyõzõdésem, hogy mindez annak köszönhetõ, hogy a közös munka mostanra érett be. Már hét éve dolgozom itt, és úgy látom, ez a színház már tényleg megérdemli azt a figyelmet, amit a kezdetekben nem kapott meg, fõleg a szakma részérõl. Most már kezdenek felfedezgetni bennünket, egy-két díjat is elnyertünk az elmúlt évek során. Mindez annak az eredménye, hogy tudatosan nem csak a darabokat, hanem magát a társulatot, és ezen keresztül a színházat is építjük.
-napsugár