Koltai Róbert szinte csak szép emlékeket õriz a városról
– Hogyan kerültél az akkori Sztálinvárosba?
– Az „átkozott-legendás” ötvenes években, 1952-ben apukámat, mint sportvezetõt helyezték a városba. Egy rövid idõre szét is szakadt a család, nem tudtunk valamennyien menni, ezért az a döntés született, hogy apukám ne legyen egyedül, én, a nyolcéves, harmadik osztályos nagyfiú – van két húgom is – elkísérem. Aztán egy fél évre még visszakerültem Pestre, hogy késõbb, negyedik évvégén végre az egész családdal együtt leköltözzünk. Ez az oda-vissza költözés nem kis gondot okozott számomra. Budapesten a Rottenbiller utcai általános iskolában tanár úrnak kellett szólítani a tanító bácsit, Sztálinvárosban pedig nevelõ pajtásnak. Ebbõl kétszer is volt konfliktusom, hiszen a nevelõ pajtásnak tanár urat mondtam, pesti visszatérésemkor a hetvenéves Baka tanár urat pedig le „nevelõ pajtásoztam”. Szegény majdnem agyvérzést kapott.
– Milyen emlékeket õrzöl azokból az idõkbõl?
– Sok érdekes dolog elõfordult velem. Volt, hogy mentem haza az iskolából, és egyszer csak egy idegen családban találtam magam. Ugyanis olyan egyforma házakat építettek a kezdeti idõszakban, hogy az akkori Beloiannisz utcában egyszerûen eltévesztettem a házat. Ott álltam, és zokogtam egy idegen családban.
Elõször életemben itt mentem randevú-szerûen egy kislánnyal moziba. Olyan tizenegy-tizenkét éves lehettem, emlékszem, egy szovjet film, a Cirkusz ment. Ez nem meglepõ, hiszen szinte kizárólag szovjet filmeket vetítettek akkoriban. Láttam otthon, hogyha apukám elmegy valahova, mindig megborotválkozik. Ott volt a fürdõszobában a készlete, így hát én is nekiálltam a nagy semmit levakarni az arcomról. Még pihém sem volt, viszont sikerült kettévágni a számat a borotvával. Így szétnyílt alsó ajakkal mentem az elsõ randevúmra. Ötvenhatban – ezt az emlékemet beleépítettem a Világszám címû filmembe – a Bartók elõtt nagy tüntetés volt, és anyukám kétségbeesetten keresgélt a tömegben. Aztán a Dózsa mozi lépcsõjén ültünk, és hallgattuk a budapesti híreket. Csupa szép és jó emlékem van a régi osztálytársaimról is.
– Indultam szavalóversenyeken, persze nem mindegyiken voltam sikeres. A Vörösmarty szavalóversenyen nem értem el eredményt, de Tyihonov Pohárköszöntõjével, ami természetesen a kornak megfelelõ vonalas vers volt, elnyertem a Sztálinváros Legjobb Ifjú Szavalója címet. Nagy volt az öröm a családban, mert apukám nemcsak sportvezetõ, hanem csodálatos versmondó is volt. Otthon gyakran rendeztünk családi szavalóversenyt, többnyire ketten indultunk, anyukám volt a zsûri, és mindig egy kicsivel apukám nyert.
– 1957-ig laktunk a tíztantermes Móricz iskola közelében. Az nagyon megható volt, hogy amikor visszaköltöztünk Pestre, és a teherautó platóján ültem, kinyitották az iskolai zsibongó erkélyének ajtajait, és ott integetett a fél iskola. Népszerû gyerek voltam kiskoromban, hiszen szavaltam, és tagja voltam az iskolai focicsapatnak is. Egyik iskolai idõszakom sem tett rám olyan hatást, mint a Sztálinvárosban eltöltött évek.
– Sokszor emlegeted édesapádat. Mit jelentett számodra?
– Fantasztikusan sokoldalú ember volt. A sportvezetõi munka és a versmondás mellett más területen is képes volt maradandót alkotni. Mindig is nagyon érdekelt – édesapám miatt nem is lehetett máshogyan – a foci. Akkor volt az Aranycsapat, a 6:3-as angol-magyar és az örökös mély sebet hagyó, fájdalmas svájci vb ezüstérem. A nyarakat a római parti Vasas Csónakházban tölthettük, mivel apukám a dunaújvárosi éveket megelõzõen a Vasasnál dolgozott mint sportvezetõ. Itt olykor vasárnaponként több száz spontán érdeklõdõ elõtt hatalmas lábteniszcsaták zajlottak – akkoriban még látványosan, technikásan, dekázgatva játszották, nem pedig lebombázták egymást, mint manapság –, ebben apukám szintén verhetetlen volt. A focit nagyon hamar abba kellett hagynia a térde miatt, de lábteniszben óriási volt, és mellesleg Sztálinvárosban ping-pongban is bajnokságot nyert. Ha ünneplésre volt alkalom, mindig õt kérték meg nótaéneklésre, ezt olyan átéléssel adta elõ, mint egy csodálatos verset. Volt tehát mibõl táplálkoznom. A Csocsó, avagy éljen május elseje címû film a gyerekkori élményeimbõl fakadt, és Dunaújvárosban forgattuk. Apukám kétezerben halt meg, és egy kicsit neki állítottam emléket ezzel a mozival.
– Hogy fogadták a filmforgatást a városban?
– Akkor volt ötven éves a város, és arra gondoltam, hogyha sikerülne egy jó forgatókönyvet írni, akkor talán támogatást is kapnánk. Ez ellen nagyon sokan berzenkedtek a szakmában, mondván, lehetetlen egy acélvárosról szívhez szóló közönségfilmet csinálni. Én viszont bíztam abban, hogy elmesélhetem, ahogy én láttam, ahogy egy gyerek látta az ötvenes éveket. Hála a Vasmû és a város vezetõinek, valamint a forgatásban közremûködõ sok száz dunaújvárosinak, megszülethetett életem egyik legfontosabb filmje, a Csocsó. Eltelt azóta tíz év, és a Csocsó bevonult azon filmjeim közé, melyekre a legbüszkébb vagyok. A Sose halunk meg, a Szamba és a Világszám mellé. Nagyon sok mindent sikerült a tervekbõl megvalósítani Nógrádi Gábor és Dés László segítségével. Az egész város hihetetlen szeretettel állt a film mellé, érezték, hogy róluk, hozzájuk szól. Én nem politikai zászlókat lobogtatva készítek filmet például az ötvenes évekrõl, hanem mesélni próbálok, és ezt a közönség érzi, szereti. A Csocsót többen látták a dunaújvárosi moziban, mint a Csillagok háborúját. A város, az akkori városvezetés és a Vasmû igazgatóinak, Horváth Istvánnak – akivel a mai napig nagyon jó a kapcsolatunk – és utódjának hozzáállása fantasztikus volt. Ennek megkoronázásaként 2005-ben Dunaújváros díszpolgárává avattak. A film is kellett hozzá, hiszen csak azért, mert odajártam iskolába, még nem kaptam volna meg az elismerést.
– Gyakran lépsz fel a városban?
– Régen nagyon sokat szerepeltem Dunaújvárosban. A kaposvári színház rengeteget járt oda, aztán Csákányi Eszterrel ketten játszottunk egy Aldo Nicolai darabot, amit Smuk Imre rendezett. A József Attila Színházzal is elõadtuk a Balfácánt és A miniszter félrelépet. Mindig különös izgalom volt a Bartókban játszani. A sok pozitívum mellett ugyanakkor el kell mondani, hogy amióta elkészült az új Bartók, valamiért sajnálatosan nem léphettem fel. Nem tudom az okát, de bízom benne, hogy lesz még lehetõségem játszani a városban.
– Mivel foglalkozol manapság?
– Jelenleg a nyolcadik filmem, a Magic Boys utómunkálatai zajlanak. Amerikai befektetõk segítségével, világsztárok – Michael Madsen, Vinnie Jones -, és kiváló magyar csapat, Szabó Gyõzõ, Pindroch Csaba, Nagy Sándor, Tompos Kátya és Hujber Feri közremûködésével készítettük. A bemutató idõpontja egyelõre még bizonytalan, de reméljük, minél elõbb a mozikba kerülhet annál is inkább, mert idestova egy éve, hogy nem készült új magyar közönségfilm.
Veér Károly