Közösségépítés Bott-módra

A fiatalok perspektívát látnak Tokaj-hegyaljában

– Mindig is borászok akartatok lenni?
– Inkább úgy fogalmaznék: belecsöppentünk a szõlõmûvelésbe. Szlovákiából, Csallóközbõl származunk, mely nem kifejezetten borvidék. Agrárgazdaságin tanultam Mosonmagyaróváron, és nyaranta egy olasz tulajdonban lévõ pincészetben dolgoztam, Dél-Tirolban. A tulajdonosok Tokajban is elindítottak egy kisebb pincészetet, felkértek annak vezetésére. Tõlük tanultam a minõségi szõlõtermesztés fogásait. A párom – szintén csallóközi – mûvészettörténetet tanult Magyarországon, és onnan a hétvégeken nem hazament, Felvidékre, hanem idejött hozzám Tokajba. Óhatatlanul beleszeretett õ is a borászkodásba.
– A saját birtok sokáig illúziónak tûnt. Az elsõ területet Tarcal határában az Elõhegyen vettük meg. Egy szép fekvésû, agyonterhelt, lisztharmatos szõlõt, de tudtuk ettõl már csak jobb lehet! Összeházasodtunk, és az ajándékba kapott pénzbõl megvettük a másik fél hektárunkat is. Majd Erdõbénye és Tolcsva között találtunk egy kicsiny, de nagyon jó árban lévõ, rég elfelejtett területet. Most – 2006 óta Bott Pincészetként – 8 hektárnál tartunk. Biogazdálkodást folytatunk, kizárólag narancsolajjal, algakivonattal nyúlunk a szõlõhöz, és rengeteg zöldmunkát végzünk. A borral hasonlóképpen bánunk: nem teszünk bele enzimeket, élesztõt vagy más egyebet, hagyjuk dolgozni a természetet.
– Szeretjük a munkánkat, és átérezzük a szõlészet-borászat iránti felelõsségünket. A szocializmus után az elsõ generáció vagyunk, akiknek megadatott, hogy egy ilyen nagy múltú borvidéken öregbítsük az elõdök által elért hírnevet. Ez csak igen keveseknek adatik meg. Szerencsésnek érzem magam, hogy itt lehetünk, itt dolgozhatunk, és hisszük, hogy amit ma teszünk, annak 100 év múlva nyoma lesz. Mert úgy gondoljuk, a borászoknak nem csak az a feladatuk, hogy jó bort készítsenek. Tokaj-hegyalján olyanok a természeti adottságok, hogy elegendõ csupán tisztességes munkát végezni ahhoz, hogy minõségi bort tehessünk az asztalra. Ami itt van, nem csak a miénk, a birtokainkat nem kezelhetjük magánügyként. Ha mi, borászok eredményesek vagyunk, az lehetõséget teremt másoknak is: a falunak, az éttermeknek, a panzióknak, az itt élõknek. Maga a borvidék akkor lesz sikeres, ha mindenki megtalálja benne megélhetését, jövõjét. Ezért nem mindegy, mit teszünk.
– A fiatalokkal is sokat foglalkoztok. Ezt miért vállaljátok be?
– Az egész úgy indult, hogy a fiatalok a 38-as – egy nagyon veszélyes, nagy forgalmú – fõúton bicikliztek. Féltettük õket. Leültünk velük beszélgetni errõl. Meglepõdtek, új volt, hogy valaki kíváncsi a véleményükre, meghallgatja õket. Hamar rájöttek: együtt dolgozni jó. Arra építünk, ne egyoldalú elvárások legyenek, mert hisszük, a közös gondolkodás viszi elõbbre a tetteinket. Megpróbáltunk hát velük csapatban dolgozni.
– Azóta sok minden történt: két hatalmas nagy farsang, kalózhétvégék – egyfajta családi csapatépítõk. Tavaly szeptemberben TYPOjam tábor – tipográfusok, fotográfusok részvételével. Voronkó Vera egyedi betûtípust tervezett nekünk, melybõl – parafadugókból kirakva – elkészítettük a Bodrogkisfalud feliratot, és ezt elárvereztük. A bevételbõl – no meg persze a közösségi összefogás eredményeként – létrehoztunk egy gördeszka- és bringapályát.
– Nyáron egy sporttáborral jutalmaztuk meg a fiatalokat, de itt is az értékek átadására törekedtünk. Együtt kajakoztunk a Bodrogon, komppal átmentünk a Bodrogzugba, a nemzeti parkba, ahol túráztunk egy nagyot. Csupa olyan dolgot tettünk, ami itt van, a miénk, de a hétköznapokban sosincs idõnk foglalkozni vele.
– A célunk az, hogy tágítsuk a kamaszaink szemléletét, bátorítsuk kreativitásukat. Azt szeretnénk, hogy vegyék észre, milyen kincseink vannak, és ebben lássák meg a jövõjüket. Ezek a fiatalok pályaválasztás elõtt állnak, nem mindegy, hol képzelik el az életüket. Hisszük, ha élmények, emlékek kötik ide õket, akkor van esély arra, hogy a tudást megszervezve visszatérjenek ide, és itt kamatoztassák azt. Én, háromgyerekes anyukaként, egy pincészet vezetõjeként csak ebben látom a jövõt.

– A helyi közösséggel, a többi borászattal, vállalkozásokkal milyen a kapcsolat?
– Egyre jobb. A helyi termelõket eleinte a kis konyhámba hívtam össze, és a beszélgetéseink során azt vettem észre, senki sincs tudatában annak, micsoda érték van a kezeik között. Éppen ezért azon voltunk, hogy elhitessük velük, hogy ha például kompon átviszik a teheneiket a szemközti érintetlen nemzeti parkba, ahol nincs gyomirtózott terület, attól a tehenek teje értékesebb lesz, mint ahogy az is értéket képvisel, ha a saját termesztésû barackból befõtteket, lekvárokat készítenek. Három évvel ezelõtt, a közösségi házunk elõtti nagy tölgyfa elõtt csináltunk egy reggelit, amit azóta is rendszeresen megismétlünk. Beszélgetünk, és bár nagyon pici lépésekkel, de haladunk. Azt nem tudom, ez majd mire lesz elég, de a termelõk és a vállalkozók egyre lelkesebbek, és egyre jobban hajlandók összefogni. A kalózhétvégeken például bevontuk a programokba a lovastanyát, a borászokat, a nyugdíjasházat, megpróbáljuk összekapcsolni az embereket, és úgy tûnik, mûködik. Nem egyedül csinálom, Márkus Mónika a jobb kezem – szervezés, lebonyolítás, pénzügy –, mindenben számíthatok rá. Remek vele dolgozni.
– Persze, ha van egy ötletem, az még koránt sem elég ahhoz, hogy bringapálya szülessen. Ehhez kell a családom, a polgármester, mögötte az önkormányzattal, a helyi vállalkozók, vagyis mindenki. Tavaly 140 ember tett hozzá ahhoz, hogy létrejöjjön a bringapálya, és ez egy 870 fõs település.
– Nekem az a vágyam, hogy láthassam, hogy mindez nem csak vízió, hanem annak, amit ma teszünk, foganatja is van. Azt szeretném, hogy mindenki megtalálja itt helyben a boldogulását, és, hogy a szõlõ gondozása ne alantas munkának számítson, hanem érezzük annak az értékét minden szinten, a közösségépítés, a borvidéképítés oldalán, hogy egy értékes kultúrát tudjunk itt felmutatni pár évtized múltán is.