Kelták, rómaiak, avarok
A régészeti leletek tanúsága szerint területe a korai bronzkortól folyamatosan lakott. Megtelepedtek itt a kelták, majd az 1-4. században, a közelben, a Duna jobb partján a rómaiak. Brigetio névvel jelentõs légióstábort és várost létesítettek, az ellenkezõ északi parton pedig Brigetio megerõsített hídfõjét, Celemantiát. A dunai hajóhad egyik fontos kikötõje szintén Brigetio volt. Innen irányította légióit Marcus Aurelius, innen indított gyõzelmes hadjáratot Kr. u. 358-ban II. Constantinus, s itt hunyt el a legyõzött kvádokkal folytatott tárgyalás közben Kr. u. 375-ban I. Valentinianus császár.
A népvándorlás évszázadaiban Komárom térségében avarok tartózkodtak huzamosabb ideig, és 568-tól közel kétszázötven éven át uralták a Kárpát-medencét. Ezt támasztja alá a város területén feltárt 8 avar kori temetõ gazdag leletanyaggal.
Középkor
A honfoglalást követõen Ketel vezér birtokába került a Duna jobb és bal partján fekvõ terület. Az elsõ erõdítményt Ketel vezér fia, Alaptolma emelte a Vág-Duna találkozásánál, s Komáromnak nevezte azt. A 10. században a Vág-Duna torkolatánál megerõsített és körülkerített várat építettek ki, mely a magyar állam megalapítása idején Komárom vármegye központjává vált. Az elsõ feljegyzésekben a várat és a települést több elnevezéssel említik: Camarum (1075), Kamarn (1218), Camarun (1268), Kamar (1283), Camaron, Comaron (több oklevélben az 1372 – 1498 évekbõl).
A „Villa Camarun” azon 23 település egyike volt, amelyek a komáromi vár uralma alá tartoztak. A város elsõ jelentõs, a korabeli városokat megilletõ kiváltságait IV. Béla királytól kapta az 1265. április 1-jén kelt okiratban.
A szabadalmak, melyeket a város elöljárói minden trónralépõ uralkodóval megerõsíttettek, elõsegítették a középkori Komárom fejlõdését. A város fõleg Hunyadi Mátyás uralkodása idején virágzott, aki a komáromi várban reneszánsz palotát építtetett, ahová mindig szívesen visszatért. Megalapította a királyi dunai flotillát, melynek fõ támaszpontját a törökellenes harcok idején épp Komárom képezte.

Harcok a török és a Habsburg ellen
A 16. században, a törökök elõrenyomulása idején, Komárom a Habsburg és az Oszmán Birodalom határán fekvõ végvár lett. Ez okból a középkori várat I. Ferdinánd uralkodása alatt a bécsi udvar a kor hadászati követelményeinek megfelelõ erõddé építtette át. Az így keletkezett Óvárat a 17. században I. Lipót uralkodása idején az ún. Újvárral bõvítették ki. A két erõd ellenállt a török seregek támadásainak. A török háborúk és a Habsburg-ellenes felkelések után a 18. században ismét szabaddá vált a közlekedés a Dunán, s így elõnyös fekvésének köszönhetõen fellendült Komárom kereskedelme és céhes ipara. 1745-ben Mária Terézia királynõ szabad királyi várossá emelte Komáromot. A módosabb polgárok és a nemesek barokk palotákat, a trinitáriusok, a ferencesek és a jezsuiták kolostorokat és templomokat építtettek.

A 18. század közepéig szépen kiépült barokk városnak súlyos károkat okozott az 1763. június 28-i, majd húsz évvel késõbb az 1783. április 22-i nagy erejû földrengés. A természeti csapások (árvizek, nagy tûzvészek, pestis- és kolera-járványok) ellenére a 19. század közepéig Komárom megmaradt jelentõs kereskedelmi és kézmûipari központnak.


A XIX. század elején – ha csak rövid idõre is – birodalmi központ lett Komárom: a Bécset elfoglaló Napóleon elõl 1809-ben egész udvartartásával idemenekült I. Ferenc német-római császár és magyar király. Ennek eredményeként lett Komárom „az erõdök városa”, megkezdõdött a komáromi erõdrendszer kiterjedt megerõsítése, mely szükség esetén 200.000 fõs hadsereg befogadására is képes volt. Az építkezések azonnal megkezdõdtek és 1877-ig tartottak. Eredményükként létrejött a komáromi erõdrendszer, melynek észak-komáromi tagjai az Öreg- és az Újvár, a vág-dunai hídfõ, a Nádor- és Vágvonal; dél-komáromi tagjai a dunai hídfõ (a Csillagerõd), az Igmándi és a Monostori erõd.

Az erõdrendszer megépült részei 1848. szeptember 29-én – a pákozdi gyõzelem napján – Klapka György közremûködésével kerültek magyar kézre. A Csillagerõd kazamatái ekkorra bombabiztos védelmet nyújtottak a magyar honvédek és tüzérek számára. Az osztrák csapatok ostromgyûrûbe zárták, és 1849. március 30-án megtámadták az erõdrendszert. Ezt április 26-án sikerrel visszaverték, az ostromgyûrût is szétzúzták az egyesült hazai erõk. E jeles gyõzelemre utal az 1992. április 26. óta megrendezett Komárom város napja, melyhez évente visszatérõen gazdag kulturális és sport programmal kapcsolódik a „Komáromi Napok”. Az 1848-as nagy tûzvész és a többhavi ostromlás következtében a város romokban hevert.

Monarchiában
Az osztrák abszolutizmus ideje alatt fõleg katonai objektumok épültek. A 19. század 70-es éveiben, az erõdrendszer kiépítésének befejeztével Komárom Ausztria – Magyarország stratégiai katonai támaszpontjává vált, viszont maga a város elveszítette korábbi gazdasági jelentõségét és vezetõ szerepét a környék városai között.
Csupán a 19. század végén, s a 20. század küszöbén kezdett ismét fejlõdni, amikor megépültek a Dunát és Vág-Dunát átívelõ állandó hidak, az ország távolabbi vidékeivel összeköttetést biztosító vasútvonalak, s 1896-ban Komáromhoz csatolták a Duna jobb partján fekvõ Újszõnyt, amivel teret nyert terjeszkedéséhez.

Komárom (Komarno)
Az Osztrák – Magyar Monarchia szétesése és Csehszlovákia megalakulása szétválasztotta a történelmi Komárom megyét és Komárom városát is. A Duna bal partján fekvõ rész a területi átszervezés következtében 1923-ban a komarnoi járás székhelye lett. Mint határváros a gazdasági érdeklõdés perifériájára került. Nagyobb munkalehetõséget a városban csupán a hajógyár, a dunai kikötõ, az újonnan alakult dohányfelvásárló-üzem és a villanytelep biztosított.

A csehszlovák államigazgatás kialakításával, új hivatalok és intézmények létrehozásával részben megváltozott a lakosság nemzetiségi összetétele, a többséget azonban továbbra is a magyarság alkotta, így Komárom a dél-szlovákiai magyarok kulturális és társadalmi életének egyik központjává vált. Az 1938. november 2-i bécsi döntés alapján Komáromot Magyarországhoz csatolták és ismét megyeszékhely lett. A II. világháború ideje alatt többször bombázták a várost.

A front elvonulása, 1945. március 30. után Komárom megint Csehszlovákia határvárosává vált. Megkezdõdött a háború által tönkretett hidak, épületek, városi üzemek felújítása. E munkálatokat nehezítették az 1945 és 1948 közötti, a magyar nemzetiségû lakosokat sújtó intézkedések. Megfosztották õket állampolgári jogaiktól, munkaerõ toborzással a cseh határvidékre vagy Magyarországra telepítették õket a Csehszlovákia és Magyarország közötti lakosságcsere során.

A további években a város gazdasági fejlõdéséhez nagyban hozzájárult az új hajógyár kiépítése, melynek dolgozói számára új lakótelepek épültek. A nagyszabású, nem mindig kellõen átgondolt építkezések következtében a régi Komáromból csupán annak történelmi magja maradt meg. Itt található a legtöbb fennmaradt történelmi mûemlék. Manapság Komárom Szlovákia forgalmas határvárosa 38 000 lakossal.

Komárom (Rév, Újszõny, Komárom-Újváros)
A mai Komárom város jogelõdjének benépesülése a török idõk után kezdõdött. Elõbb hajóvontatók, fuvarosok települtek az akkor Szõnyhöz tartozó Révbe. A településnek 1764-ben már 242 lakosa volt, s nem sokkal utóbb, Újszõny néven önállóvá vált. Épületei az 1848/49-es szabadságharc során szinte teljes egészében elpusztultak. A 19. század második felében elhatározott újjáépítés tervei már a Duna mindkét partjára kiterjedõ egységes város gondolatának jegyében fogantak, s valósultak meg.

A település gyorsan kiheverte a trianoni traumát, és fejlõdésnek indult: iskolák, hivatali épületek, kulturális intézmények és lakóházak épültek. Bevezették a villanyt és megoldódott a vízellátás is: Komárnoból a Duna-híd alatt vezetett csõrendszeren keresztül látták el a várost ivóvízzel. 1938-ra a hétutcás településbõl 40 utcás város lett, melynek hírnevét az 1920-1930-as évektõl vendéglõk sora, mozi és idegenforgalmat is vonzó strandfürdõ növelte.

Az elmúlt évtizedekben többszintes lakóházak, lakótelepek, vendéglõk, szállodák, kempingek, üzletek sora épült a kiegyensúlyozottan fejlõdõ Komáromban. Idegenforgalmát megalapozta az 1965-ben 1263 m mélységben talált
58 °C-os gyógyvíz, mely gyógyulni vágyók ezreit vonza ide. A termálvizes gyógy- és strandfürdõ, a télen-nyáron üzemelõ uszoda egész évben fogadja bel- és külföldi vendégeit. A fürdõ környéke alig néhány év alatt idegenforgalmi, szolgáltató központtá alakult.

Szõny (Brigetio, Ószõny)
A régi-új társ Szõny sajátos, önálló szerepet játszik Komárom életében. Az oklevelek tanúsága szerint 1249-ben még az esztergomi érsek tulajdona. Alig két évszázaddal késõbb azonban már a komáromi várbirtok része. Mátyás király uralkodásának évtizedeiben virágzó település, melynek területén még a római kori Brigetio jó néhány épülete látható. Nevét a honi történelembe 1627. szeptember 13-án írta be, amikor is a hozzá tartozó Forró-szigeten megkötötték az elsõ, majd 1642. március 19-én a második szõnyi békét. Fontos szerepet játszott a település az osztrák – török követjárások lebonyolításában is.

Koppánymonostor
A 10-es úton Gyõr felõl közeledve Komárom városához, üdülõövezet, csinos lakóházak, a vasúti összekötõ híd, s a Monostori erõd fogadja a látogatót. E területen a római korban õrtornyok vigyázták a határt, a középkorban pedig a Katapán nemzetség monostora adott otthont a Szent Benedek rend regulái szerint élõ barátoknak. A török utáni idõkben csak az 1740-es évektõl kezdve népesült be újból. Elsõ lakói vincellérek voltak. Igazi fénykorát jó egy évszázaddal késõbb a reformkorban, majd az 1900-as évek második felétõl számíthatjuk. A festõi környezetben épült régi és új épületek, nyaralók Komárom városának egyik legszebb látványát villantják elénk.

TO