Hatvankét évad Thália szolgálatában – magyarul
Tisztelegve az alapítók elõtt, álljon itt az elsõ komáromi társulat névsora: Bottka Zsuzsa, Buday Imre, Bugár Béla, Fekete Gyula, Fellegi István, Ferenczy Anna, Gábor (Grébner) Gyula, Gyurkovics Mihály, H. Budai Mária, Husvár Ferenc, Király Dezsõ, Kiss Lajos, Konrád József, Kovács Irén, Lehotay (Lipták) Antal, Lelkes Magda, Lõrincz Margit, Siposs Jenõ, Turner Zsigmond, Udvardy Anna és Riszdorfer László (mûvészeti titkár).
Az új színház az egykori Katolikus Legényegylet hirtelenjében átalakított (s a hetvenes években lebontott) épületében tartotta meg ünnepi nyitó premierjét: Urbán Ernõ Tûzkeresztség címû drámáját Munk István, a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház Új Színpadának és a Faluszínháznak a rendezõje vitte színre. Az elsõ években évadonként öt-hat bemutatót tartottak, mûsorukon fõleg klasszikusok szerepeltek.
Az 1963-64-es szezonban került a színházhoz a frissen végzett Beke Sándor, aki az elsõ évadban két irodalmi összeállítással mutatkozott be, majd egyre jelentõsebb munkái születtek. Az 1968-as Romeo és Júliáját a kritika mint a felvidéki magyar színházi életben fordulópontot jelentõ eseményt üdvözölte. Ez elsõsorban a társulat fiatalításának a dicsérete, hiszen Bekével nagyjából egy idõben számos Pozsonyban vagy Budapesten végzett fiatal színész szerzõdött Komáromba. A Romeo az õ elõadásuk volt. A szakemberek örömmel fedezték fel Thirring Violát (Júlia), Gálán Gézát (Romeo), Csendes Lászlót (Mercutio), Dráfi Mátyást (Benvolio), Ropog Józsefet (Tybalt), Boráros Imrét (Páris). Beke azonban hamarosan búcsút vett Komáromtól. Utolsó ottani rendezése Háy Gyula Isten, császár, parasztja volt.
A hetvenes évek Komáromban a konszolidáció és a konzerválódás évtizedét jelentették. 1972-ben prágai tanulmányai után lett a színház állandó rendezõje Takáts Ernõd, aki eleinte a fõvárosban megismert új szemléletet igyekezett érvényesíteni munkáiban, melyekben mindenekelõtt a brechti esztétika hatása mutatható ki. 1987-ben kedvezõ fordulat következett be a Matesz életében: új épületbe költözött – de társbérletbe. Egy tíz évvel azelõtti határozat értelmében Szlovákiának a második világháború utáni elsõ színházépülete készült el Rudolf Bla¹ko tervei nyomán, de ebbe nemcsak a Matesz – amelynek eredetileg szánták -, hanem a Városi Mûvelõdési Központ is beköltözött, sõt az épület tulajdonosa is ez az intézmény lett, így aztán ismét otthontalan maradt a színház. Ez a helyzet csak a „bársonyos forradalom” után változott meg, amikor az új szlovák kulturális miniszter helyreállította az eredeti tulajdonosi állapotot, s így 1990. január 5-én a Matesz teljes egészében birtokba vehette épületét. Az igazgatói posztra pályázatot írtak ki, melyet Beke Sándor nyert el. A színház 1990. június 1-jén vette fel jelenlegi nevét.
Beke igazgatása idején tíz elõadást rendezett – köztük Háy Gyula CAliguLÓját és Mohácsát, Márai Sándor Kassai polgárokját, Rózewicz Fehér házasságát, Ébert Tibor Esterházy Jánosnak emléket állító Esterházyját, Beckett Godot-ját, Illyés Gyula Tisztákját, s nem utolsósorban Az ember tragédiáját. Az 1994-95-ös szezonra a társulat egyik meghatározó színésze, Holocsy István kapott igazgatói megbízást, majd az õ 1996-ban bekövetkezett halála után egymást követték a színész-igazgatók (Mokos Attila, Németh Ica), illetve egy bõ évre megint bizalmat kapott Takáts Emõd.
1999 júniusától Kiss Péntek József igazgatta a Jókai Színházat, aki évtizedek óta valamilyen formában mindig ott volt a színház körül. Hol újságíró-kritikusként, hol egyes produkciók alkotó résztvevõjeként, de leginkább a szlovákiai hivatásos színjátszás legfontosabb bázisát és utánpótlását adó amatõr mozgalom egyik prominens képviselõjeként, rendezõjeként és szervezõjeként.
Az igazgatói posztra 2003-ban kiírt pályázat gyõztese, Tóth Tibor elõtt nagyon nehéz, embert- és mûvészt próbáló feladat állt: tovább haladni a szakmai, mûvészi, dramaturgiai igényesség megkezdett útján, megoldani a belsõ konfliktusokat, visszaállítani a társulat egységét, el- és részben visszanyerni a közönség rokonszenvét, érdeklõdését, s közben állandóan folytatni a harcot az anyagi háttér megteremtéséért, a fönnmaradásért. Ma már nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy az új vezetés igyekezetét siker koronázta. Sajnos úgy tûnik, a puszta létért, a mûködéshez szükséges minimális anyagi háttér megteremtéséért a kulturális intézmények túlnyomó többsége Szlovákiában még sokáig kénytelen lesz napi közelharcot vívni. Ezen a téren tehát önmagában az a tény is sikernek számít, hogy a színház továbbra is mûködik, az pedig már csaknem csoda számba megy, hogy 2002-ben egy stúdiószínpaddal is bõvült.
TO