Kocsi kardiológus a Carnegie Hall színpadán
– Hogy kerülhet egy amatõr muzsikus a világ legismertebb koncerttermébe elõadóként?
– A New York-i fellépés lehetõségét azzal sikerült elnyernem, hogy második lettem az American Fine Arts Festival (AFAF) által kiírt nemzetközi zenei verseny felnõtt amatõr kategóriájában. Hihetetlen volt az egész, de csak addig, amíg nem mentem fel a színpadra próbálni. Tudtam, hogy csak a legnagyobb mûvészek juthatnak be oda, a profik közül is csak kevesen. Azért is választottam ezt a versenyt, mert a Carnegie Hallban való fellépéssel kecsegtetett, amirõl addig csak álmodozni mertem. A gálán a cseh származású csellista és zeneszerzõ, David Popper Magyar rapszódiáját adtam elõ.
– Mit kellett tenni, hogy eddig eljusson?
– Az egész világra érvényes versenyt az interneten hirdették meg a hatéves korosztálytól a felnõttig. Egy ötperces dvd-t kellett beküldeni, és a zsûri az alapján választotta ki, hogy kiket hívnak meg a gálára. Kategóriámban második lettem, és a nyertes dél-koreai hegedûssel együtt én is meghívást kaptam.
– Nem lehetett olcsó mulatság a kint tartózkodás, gondolom költségtérítést nem adtak az amerikaiak.
– Valóban, ráadásul a produkciót zongorakísérettel kellett elõadni, ami plusz egy fõt jelentett. Kolbe Ilonával – aki egyébként kutató gyógyszerész -, a férjével, és a feleségemmel indultunk neki a nagy útnak. Egy koncert miatt mentünk ki, de úgy csináltuk, hogy legyen több fellépésünk is. Zenélhettünk a New York-i konzulátuson, cserébe három napra kaptunk szállást. Ilinek volt ismeretsége a washingtoni nagykövetségünkön, így ott is adtunk egy koncertet, és újabb három nap szállással örvendeztettek meg bennünket.
– Hogy sikerült a Carnegie Hall-beli fellépés?
– Mindenki nagyon izgult, talán én voltam a legidõsebb az egész mezõnyben a magam 50 évével. Amikor a színpadra léptem, elmúlt minden izgalom. A közönség a szakmai érdeklõdõkön túl elsõsorban a hozzátartozókból állt. Mi voltunk az utolsó szám, a feleségem szerint mi kaptuk a legtöbb tapsot. Akkor volt a legnagyobb csend, amikor én játszottam.
– Milyen zenei múlttal büszkélkedhet?
– Székesfehérvári vagyok, és ének-zene tagozatos általános iskolába írattak be a szüleim. Elõször zongorázni akartam, aztán egy cselló-tanárnõ bemutatta a hangszert, végül is ennél kötöttem ki. Egyetlen diplomás és egyetlen zenész vagyok a családban. Az egyetem alatt az ottani zenekarban játszottam, valamint két évig egy szimfonikus zenekarban, ahol még fizettek is egy minimális összeget a próbák és a fellépések után. Az egyetem alatt megalakítottuk a Bolyai János Vonósnégyest – a kiváló matematikus nagyszerû zenész is volt, ezt kevesen tudják róla –, majd a Monteverdi Kórus csellistája lettem, itt a mai napig is játszom.
– Hogy került Kocsra, ebbe a kicsiny faluba?
– Székesfehérváron voltam klinikai gyakorlaton, és a kiváló belgyógyásztól, dr. Simon Kornéltól tanulhattam a szakmát. Másfél év budapesti gyakorlat után a Bakonyba kerültem háziorvosnak, majd Sárbogárd következett, utána a Szent Ferenc, majd pedig a tatai kórház szakrendelõje. Önálló praxist szerettem volna, Kocson találtunk egy megfelelõ telket, és elkezdtünk építkezni. Anyagi okokból orvos látogató lettem, nappal dolgoztam, este pedig építkeztünk. Kész lett a ház és a rendelõ, azóta magán kardiológiai szakrendelést végzek. Nemcsak a környékbõl, de messzirõl is sokan jönnek, van egy páciensem, aki Moszkvából jár rendszeresen hozzám. A feleségem pedagógus, ma már nem dolgozik, három kislányunk nevelésével foglalkozik. Én pedig este, amikor már senkit nem zavarok vele, elõveszem a csellót, és sokáig gyakorlok. A gyógyítás, a zene és a család teszik teljessé az életemet.
veér