Egy színésznõ a Gyimesekbõl: Tankó Erika
– A Boszorkánykör címû filmben egy nyughatatlan vérû, a szabadságot mindennél többre tartó úgynevezett vadlányt alakítottál. Mennyire volt testhezálló a feladat?
– Nem is tudom, hogy minek örültem jobban. Annak, hogy fõszerepet játszhatok egy nagyjátékfilmben, annak, hogy a színház mellett belekóstolhatok a filmkészítés titokzatos világába, vagy annak, hogy mindezt egy olyan helyszínen tehetem, ami a lényem része. Mindent tudtam az otthoni világról, életrõl, szokásokról, viselkedésformákról, hierarchikus rendszerrõl, társadalmi problémákról, hiedelmekrõl. A kezdeti izgalom hamar feloldódott, hiszen nagyon jó emberek vettek körül, profi színészek, akik biztonságot, és bizalmat árasztottak. Úgy éreztem, hogy mindazt, amit gyerekkoromban akarva akaratlanul megtanultam – a tehénfejéstõl, a kaszálásig-, azt itt most mind használni tudom.
– Ha a Gyimesekben elhajítunk egy követ, jó esély van rá, hogy legalább négy-öt Tankó nevû embert eltalálunk. Mit tudsz az õseidrõl, a család történetérõl?
– Az õseimrõl eddig annyit sikerült kiderítenem, hogy az ükapáim már itt születtek Gyimesközéplokon. Ahhoz, hogy pontosabban megtudjam, honnan csángáltak ide, komolyabb kutatás szükséges, amire eddig még nem sikerült idõt szakítanom. Mezõgazdasággal, és állattenyésztéssel foglalkoztak, közben cserekereskedelmet folytattak a pár kilométerrel délkeletebbre fekvõ román anyanyelvû gazdákkal, a megtermelt burgonyát, illetve a tejbõl elõállított sajtot, túrót elcserélték olyan termékekre, amit lehetetlen termeszteni a Gyimes völgyében, azaz szõlõre, kukoricára, paradicsomra, paprikára vagy padlizsánra. A vezetéknevemre visszatérve, Tankók patakának hívták azt az utcát, ahol a szüleim élnek, hiszen mindenki, aki ott lakott Tankó volt. Amikor “a patak szádában” (az utca bejáratánál) megépült a kápolna, akkor nevezték el Kápolna patakának. Mivel a házakat az ott csörgedezõ kis patak mellé építették, és ennek mentén halad az út is, ezért hívják patakoknak, és nem utcáknak. Annak ellenére, hogy nagyon sok a Tankó, minden családnak van megkülönböztetõ mellékneve is. Az édesanyám lánykori neve Tankó Muszka Erzsébet, édesapám pedig Tankó Pákháli Imre, és a nagytatám iskolai bizonyítványában hivatalosan is szerepel ez a megkülönböztetõ melléknév. Nagyon érdekel, hogy még milyen titkok lapulnak az õsi múltban, tervezem, hogy felkutatom, és lejegyzem ezeket, amíg még van ahol, és akitõl érdeklõdni, kutakodni.
– Mit jelent számodra Gyimesközéplok?
– A szülõföld az én életemben az origó. Ahonnan indultam, ahová még bármikor visszatérhetek, ahol otthon vagyok. Szerencsésnek mondom magam, hogy ilyen gyönyörû szülõfölddel áldott meg a teremtõ, ahová szívesen térek haza feltöltõdni, megnyugodni, megpihenni, ahol még a nehéz mezei munka is lehet kellemesen fárasztó. Persze ezt csak az elsõ két hétben gondolom így, három hónap „szénacsinálás” után már nem annyira kellemes.
– Milyen gyakran tudsz hazalátogatni?
– Ahogy idõm engedi, hazamegyek. Igyekszem otthon lenni a nagyobb ünnepekkor, persze a színházi elfoglaltságaim függvényében. A nyarat is megpróbálom otthon tölteni, vagy legalább egy részét, hiszen nyáron minden segítõ kézre szükség van. És mielõtt megkérdeznéd, igen, besegítek a mezei munkákban, hiszen azt nem bírnám nézni, ahogy a szüleim meg nagymamám dolgoznak a hegyoldalban, én meg a fa árnyékában olvasgatok, vagy pihenek!
– Hogy lesz egy gyimesi kislányból színésznõ?
– Utolsó lehetõségként jött a színmûvészet az életembe. Kommunikáció-magyar szakra adtam be a jelentkezésemet a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre, de technikai okok miatt – egybeesett az érettségi és a felvételi idõpontja – nem tudtam részt venni a felvételi vizsgán. Amikor ez kiderült, már nagyon kevés idõm maradt szétnézni az otthoni egyetemeken, mire feleszméltem, lejárt a jelentkezési határidõ. A következõ egy hónap azzal telt, hogy az egyetlen napilapban, amire Gyimesbõl is elõ lehetett fizetni, a hirdetéseket böngésztem, hogy mit kezdjek az életemmel. Az egyik szám utolsó oldalán láttam meg a felhívást, hogy lehet jelentkezni a marosvásárhelyi Színmûvészeti Egyetemre. Abban a pillanatban tudtam, hogy én ezt akarom. Nem volt egyszerû út, de sikerült mindig jó emberekkel találkozni, akik vigyáztak rám, egyengették az utam, tanítottak, és én szerettem tanulni, újat kipróbálni, az ismeretlennek nekivágni. A színészet volt a legnagyobb ismeretlen, hiszen az elsõ színházi élményem a sikeres felvételi vizsgám után volt, Molnár Ferenc „Liliom” címû darabjának fõpróbája a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban.
– Egy közhelyes, de kötelezõ kérdés: van szerepálmod?
– Igazából nincsen. Olyan van, hogy elõvenném a negyedéve bemutatott Curva Pericolosa monodrámámat, és még egyszer eljátszanám. Olyan is van, hogy érdekel a „másik” nõi szerep. Például most Valois Erzsébetként létezem a Don Carlos címû elõadásunkban, de szívesen foglalkoznék egyszer Eboli hercegnõ szerepével is ugyanebben a darabban!
– Miért éppen Maladype, miért éppen a kolozsvári születésû Balázs Zoltán?
– Amikor találkoztam Balázs Zoltánnal, nem tudtam, hogy kolozsvári születésû. Azt tudtam, hogy más módon „csinál” színházat. Olyan módon, ami számomra nagyon szimpatikus, annak ellenére, hogy ismeretlen. „Szerelem” volt elsõ látásra, ami a mai napig tart. Óriási bizalmat elõlegezett nekem, amikor eljátszhattam Pénelopét az „Odüsszeusz hazatérése” címû elõadásban, amit õ rendezett Temesváron. Azt mondta, hogy lenyûgözte az, ahogyan próbáltam. Aztán meg azt mondta, hogy az elõadás, illetve a szerepmegformálás sikerétõl függetlenül szívesen dolgozna velem a Maladypében is. Én nem gondolkodtam, hanem pakoltam, és jöttem Budapestre. Hálás vagyok, hogy itt lehetek, hogy olyan mûvészekkel találkozhattam és dolgozhattam együtt, mint Törõcsik Mari, Zsótér Sándor. Eljutottam Indiába, ahol Lajkó Félix „húzta nekünk a talpalávalót”. De mindennél fontosabbak az alkotótársaim, akikkel EGYÜTT jó átélni mindezt!
Lejegyezte: Veér Károly