Húszéves az Iron Trade Hungary Kft.

– Milyen érzés volt, hogy elismerték eddigi tevékenységedet?
– Nagyszerû, hiszen egy vállalkozónak borzasztó nagy szüksége van az erkölcsi elismerésre: ez mutatja, hogy jó az irány, az erõfeszítéssel és a befektetett munkával nemcsak saját magát gazdagította az ember, hanem a társadalom javára is szolgált. Egy ilyen elismerés újabb motivációt, lökést is ad. Nagyon fontosnak tartom a társadalmi szerepvállalás kiemelését, hiszen véleményem szerint a helyi vállalkozásoknak tehetségük szerint a helyi értékes kezdeményezéseket kell támogatni. Mi három területre koncentrálunk. Az elsõ a vívósport, a tatai vívóklub névadó szponzorai vagyunk. Másik szerepvállalásunk a tatabányai székhelyû Forrás Rádió, ami komoly értéket tud az éteren keresztül közvetíteni a közösségnek. A szegény sorsú gyerekek mellett sem lehet elmenni szótlanul, ezért tízedik alkalommal támogattuk a tatabányai Déva gálát. Ma már a Dévai Szent Ferenc Alapítványnak Magyarországon is vannak érdekeltségei, így ide kerülhetnek az adományok. Óriási dolog, amit az alapítvány meg tudott csinálni az árván maradt gyerekek érdekében, ezért szívvel-lélekkel álltunk oda az ügy mellé.

– Hogy lesz egy filmes szakemberbõl csavarkereskedõ cégvezetõ?
– Ezt még soha nem kérdezték tõlem, pedig igazán „csavaros” történet. Bár külkereskedõi végzettségem van, pályámat a Magyar Filmgyártó Vállalatnál kezdtem, mint felvételvezetõ. A nyolcvanas évek második felében lehetõség nyílt magán érdekeltségû vállalkozások, GMK-k – majd kisszövetkezetek létrehozására. A MAFILM-es kollégák megalapították a Showtechnika Kisszövetkezetet, én is hamar bekerültem a tulajdonosi körbe, a filmgyárban dolgozó technikusi, gyártás-szervezési gárda tagjaival így próbáltunk meg magánmunkákat találni. Rendezvények szervezése, azok technikai ellátása (hangosítás, szállítás) volt a feladat, amelyet bérelt, majd saját eszközökkel végeztünk. Szerzõdni tudtunk többek között az IBUSZ-szal is, így egyre nagyobb rendezvényeket kaptunk meg szervezésre. A magas színvonal biztosítása érdekében technikusainknak voltak saját fejlesztéseik, elsõsorban világítástechnikai területen (robotlámpák, számítógép vezérlésû világítások, hangosítások), így rátaláltunk szovjet piaci lehetõségekre is. Akkoriban a külkereskedelmi jog monopólium volt, ezért a Tungsrammal összefogva, annak alvállalkozójaként különbözõ technikai eszközöket szállítottunk a volt Szovjetunióba. Ezek fõleg barterüzletek voltak. A Tungsram különbözõ termékekhez, nyersanyagokhoz jutott, mi pedig saját fejlesztésû berendezéseket szállítottunk.

– A rendszerváltás mit hozott a számotokra?
– Megalakítottuk az elsõ kft-nket, a VIP Service-t, továbbvittük a meglévõ Szovjetunióbeli üzletünket, immár saját jogon folytathattunk export-import tevékenységet. Ennek formája továbbra is a barter volt. Többek közt Szerov városában egy nagy acélmûvel volt kapcsolatunk, amelynek barter termékei acélipari alapanyagok (hatszög acélok, köracélok, acél bugák) voltak, ezeket kellett nekem Európában értékesítsem. Ellenértékként egy ottani mûvelõdési házat – amely körülbelül hússzor akkora, mint a tatabányai Agora – újítottunk fel. Az ajtó-ablak cserék mellett egy hatalmas disco építése volt a feladat. Ennek ára 1991-ben kb. egymillió dollár volt, beépítettük a hatalmas létesítménybe az akkori kor legmagasabb technikai színvonalú berendezéseit.

– Az acéllal való találkozás megváltoztatta az életedet.
– Így van, az acéltermékeket árusítva jutattam el Erdélybe, Kézdivásárhelyre, ahol a csavargyárnak szállítottam, amely akkoriban Közép-Európa legnagyobb üzeme volt. Telt-múlt az idõ, a Szovjetunió szétesett, új idõk jöttek, elindult a vad privatizáció. Olyan új tulajdonosai lettek a velünk kapcsolatban álló cégeknek, akikkel jómagam már nem óhajtottam együttmûködni. 1994-95-ben a privatizáció elérte a hazai Csavaripari Vállalatot is. Az új tulajdonost csak az értékes telek érdekelte, a Váci úti volt telephely udvarán jött létre az elsõ pláza kezdemény, majd a Duna Pláza is ott épült meg. Arra gondoltam, hogyha itthon nem lesz csavargyártás, akkor szükség lesz egy olyan cégre, amely minõségi kötõelemeket fog értékesíteni, így aztán ebben az idõszakban tevékenységet változtattunk az Iron Trade Kft-ben. A céget egyébként 1993-ban alapítottuk acélipari termékek nagykereskedelmi tevékenységre. A kézdivásárhelyi partner igazgatóját, Jakabos Csaba barátomat megkeresve megállapodtunk, hogy vásárolok tõlük csavarokat, és azokat Magyarországon értékesítem. 1996-ban így indult a cég „csavaros” története. Budapesten volt a székhely, mert a feleségemmel, aki szintén külkereskedõ, ott ismerkedtünk meg, ott alapítottunk családot. Elõször a lakásunkban ketten intéztünk mindent, hiszen egy kezdõ vállalkozásban minden élõ munkát, amit lehet, saját magának kell elvégeznie az embernek, ezen tud spórolni. A belváros viszont a gyerekek számára nem volt egy ideális hely. Feleségem, Zita, tatai születésû, gyakran látogattuk a szüleit, és 1998-ban eldöntöttük, hogy itt fogunk letelepedni. Ezzel párhuzamosan a céget is idehoztuk. Elõször a KOMÉP-telepen béreltünk raktárakat és irodát, innét elégítettük ki a megrendelõk igényeit, immár országos szinten. Tatabányán 2000-ben, amikor az Ipari Park fejlõdésnek indult, az elsõk között vettük meg azt a területet, ahol most is vagyunk. Elsõ ütemben 2002-ben felépítettük egy 1500 m2 alapterületû raktárt, egy 400 m2-es irodát és a szociális helyiségeket. Ezt elég gyorsan kinõttük, és 2009 elején jött a második ütem. A raktárfelület a duplájára nõtt, a kapacitás pedig megsokszorozódott, mert magasabb épületet építettünk. Ma kb. 10000 euro-raklapnyi árut tudunk raktározni.

– Maradt az erdélyi beszállító?
– Sajnos nem, idõközben ugyanis ott is beköszöntött a privatizáció. Egy amerikai üzletemberrel közösen mi is megpróbáltunk pályázni a kézdivásárhelyi gyárra, amely több tízmillió dolláros európai exporttal rendelkezett, de sajnos a politikai viszonyok miatt enyhén szólva sem a legjobb ajánlat nyert. Az új tulajdonos három év alatt tönkretette és bezárta az üzemet. A kilencvenes években az áruink nagy része Nyugat-Európából, érkezett, de amint a tõkeerõnk lehetõvé tette, mi is a Távol-Kelet felé fordultunk. 2002 óta gyakorlatilag direkt importot bonyolítunk. Így aztán a privatizáció az én vállalkozói múltamból teljesen kimaradt.

– A pénzügyi, gazdasági válság éveiben is fejlesztettetek.
– A válság a mi termékeink legnagyobb felvevõpiacát jelentõ építõipart alaposan megroppantotta. Stratégiát kellett változtatnunk, és a gépipari, autóipari alkatrészgyártók, és viszonteladóink igényeinek kiszolgálását helyeztük elõtérbe. Felépítettünk egy korszerû logisztikai rendszert, itthon egyedül nálunk mûködik olyan vonalkód bázisú, félautomata raktári rendszer, ami a legszigorúbb minõségirányítási követelményeknek is megfelel. Célkitûzésünk, hogy még nagyobb arányban tudjuk kiszolgálni a Magyarországra betelepült ipari vállalatokat.

– Az Iron Trade nem csak egy cég, hanem egy cégcsoport. Hogyan alakult ez ki?
– A kilencvenes évek végén, Kézdivásárhelyen – amikor már lehetett látni a privatizáció negatív hatásait – Jakabos Csabával megalapítottuk az Iron Trade Románia Srl-t, amely Dél-Erdélyt és a regáti területeket látja el. Folyamatosan nõtt a román piac igénye, így az ország nyugati, partiumi részének ellátására, 2008-ban létrehoztuk Kolozsváron az Universal Surub Srl-t. Célunk, hogy a Kárpát-medence valamennyi magyarlakta területén jelen legyünk, munkát adva a magyar embereknek. Tervünk egy felvidéki, szlovákiai leányvállalat létrehozása, amely a cseh piacot is elláthatná, a következõ célpont pedig Ausztria, azaz Õrvidék. Magyarországon 32, Erdélyben pedig kb. 20 fõ kollégánk dolgozik. Hosszú távú biztonságot, és megélhetést szeretnék nyújtani munkatársaimnak, úgy látszik sikeresen, mert a kezdetben felvett emberek 90 %-a ma is a cégben tevékenykedik.

– Hogy látod, mi a siker titka?
– Kell a kollégák kiváló munkája, némi szerencse, és elsõsorban a biztos családi háttér. Feleségem elsõdleges feladata a család összetartása, a gyerekek nevelése. Ezért óriási köszönet jár, hiszen feláldozta a karrierjét, hogy engem a háttérbõl támogasson. Én mindig egy hosszú távú családi hagyományban gondolkodtam, ahol a gyerekek továbbviszik a céget. Sokszor behoztam õket, nyári munkán is részt vettek, részesei voltak küzdelmeinknek és sikereinknek is. Jó úton járunk, leányunk 21 éves, az USA-ban járt középiskolába, ma pedig Budapesten, az IBS-en közgazdásznak tanul angol nyelven. A fiunk 19 éves, és a Széchenyi Egyetemre jár, szintén közgazdász lesz, az utánpótlás tehát biztosítottnak látszik. A vízióm az, hogy Közép-Európa egyik meghatározó, kötõelemekkel, rögzítés-technikával foglalkozó logisztikai központjává tudjunk válni. A mostanában publikált pozitív gazdasági adatok azt mutatják, hogy kezd visszajönni az üzleti bizalom és bizodalom, márpedig ha ez visszatér, akkor a stagnálás évei utáni idõszak hirtelen, látványos fejlõdést hozhat számunkra is.

Veér Károly