Az izgalom, a láz oka, mint mindig, most is az: meg tud-e újulni ez az ország? A népek újkori nagy versenyében megállja-e helyét? Lesz-e egyáltalában magyarság, a nagy múlt után a jövõ nem a halált tartogatja-e az õ számára?”
Az 1902 és 1983 között élt magyar író és költõ, Illyés Gyula kezdte e mondatokkal Petõfi Sándorról szóló könyvét. Azt a könyvet, amelyet számtalan nyelvre lefordítottak, köztük szerbre, bolgárra, horvátra, szlovénra, s amely könyvbõl a magyarul nem értõ olvasók is megérthették, mit jelent a már méltán világhírû, 1823 és 1849 között élt lánglelkû magyar költõ tündöklõ élete és költészete az elmúlt kétszáz évben született magyarok számára. Mert valóban vajúdott a nemzetünk a 19. század elsõ felében, s ennek a fájdalmas folyamatnak a haza függetlenségének megteremtése, nyelvünk és kultúránk megmentése volt a tétje. Ebben a hatalmas küzdelemben pedig éppen egy fiatal, mindösszesen 26 évet élt költõé lett a fõszerep, aki élete néhány éve alatt az 1848-as forradalomban vállalt szerepe és a szabadságharc csatáiban való aktív katonáskodása mellett oly hatalmas terjedelmû és értékû mûvek sorával gazdagította a világirodalmat, amire csak zseniális tehetséggel megáldott emberek képesek.
Petõfi Sándor talán a legismertebb magyar költõ a világon; ha mûveit nem is, de nevét és irodalmi hatását mindenütt ismerik a mûvelt világban. És bár a költészet és a költõk szerepe alaposan megváltozott az elmúlt évtizedekben, sõt maga az irodalom fogalma és az olvasás gyakorlata, az írás metodikája is döbbenetes erejû átalakuláson megy át az elmúlt évtizedek mediatizált világában, Petõfi és a hozzá hasonló fényû állócsillagok megkérdõjelezhetetlen értékké és jelképpé váltak. Éppen ezért olyan felemelõ dolog számomra, hogy Petõfi nyelvén, ezen a titokzatos nyelven szólíthatom meg Önöket, s bízom abba, hogy nem csupán az angol vagy a macedón fordításra, hanem az anyanyelvem hangzására is tudnak figyelni. Két évtizedes írói, irodalmári múlttal a hátam mögött én is éppen úgy vagyok a saját nyelvemmel, ahogy azt a nagy hatású magyar költõ és író, az 1885 és 1936 között élt Kosztolányi Dezsõ írta: „Csak anyanyelvemen lehetek igazán én. Ennek mélységes mélyébõl buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek, írok. Itt a szavakról olyan régi emlékképeim vannak, mint magukról a tárgyakról. Itt a fogalmak s azok jelei végzetesen, elválaszthatatlanul összeolvadnak.”
Nekünk, magyaroknak nagyon sokat jelent az 52. alkalommal megrendezett sztrugai nemzetközi költõtalálkozó, amelynek története során olyan kiváló költõink kapták meg az Aranykoszorú-díjat, mint 1968-ban Nagy László vagy 1992-ben az a Juhász Ferenc, akinek augusztus 16-án ünnepeltük a 85. születésnapját. Nekünk, magyaroknak nagyon sokat jelent, hogy macedón barátaink számára is fontos Petõfi Sándor emlékének az ápolása, hiszen 2012 óta emléktáblája van Szkopjéban, a róla elnevezett utcában. Nincs annál felemelõbb, hogy íróként és politikusként én adhatom át önöknek országunk ajándékát, Petõ Hunor szobrászmûvész bronzszobrát, abban bízva, hogy macedón olvasók százai fognak megállni e szobor elõtt, felidézve Petõfi ma már macedón nyelven is olvasható verseit, hiszen a Világirodalom Csillagai elnevezésû irodalmi sorozatban, Paszkal Gilevszki fordításában hozzáférhetõvé váltak. Ezúton köszönöm meg Paszkal Gilevszki és a kiadó munkáját, Elizabeta Kancheska Milevska kulturális miniszterasszony támogatását, valamint Bencze József nagykövet úr áldozatos, a magyar irodalom szolgálatában is elvégzett munkáját.

Az egyik legtermékenyebb magyar regényírónak, az 1825 és 1904 között élt Jókai Mórnak, Petõfi barátjának az 1898-ban leírt sorai jutnak eszembe:
„Szobrod elõtt állok: beszédét hallgatom.
Mert beszél a szobor, csak érzék kell hozzá, amely meg tudja hallani, mit?
Az érc lát, a kõ érez, ha emberi alakot öltött.
E szobrot egy nép szerelme teremté, s amit a szerelem hoz világra, annak élete van. S ha szülõje halhatatlan, szülötte is az lesz.
Ötven év múlt el azóta, hogy szavad felhangzott: Talpra magyar! s még mindig hangzik.
A honfikötelességnek soha sincs pihenése.
Küzdünk, fáradunk, védjük a hazát, a szabadságot, a nemzetiséget. Te mondtad, azt tesszük.
Körüljártad e kerek földet, megismerted minden népét: ahogy azok megismerték a te mûveidbõl a mi nemzetünket s visszatértél azzal a szóval, hogy »hazánk még mindig bokréta rajta«. […]
Új világ, új szellemélet támadt szerte a hazában, de ebben az új életben mind saját megálmodott, megjósolt eszményképeidre ismersz.
S akár hová nyitsz be széle e hazában, palotába vagy kunyhóba, saját képmásodat látod szembejönni; otthon vagy mindenütt: kastélyok csarnoka, nádas tetõk pitvara, virágos rét, dalaidtól zendül.
Majd mikor meghallod félszázad évfordulóján azt a felriadó üdvkiáltást, amit egy erõs dandár zendít fel szobrodhoz – mert az a kis csoport, a szellem harcosainak, a szabad szó úttörõ munkásainak csoportja, akit te vezettél, azóta dandárrá nõtt fel –: fölébredsz-e arra? megszólalsz-e arra? Szavadat meghalljuk, kik akkor ott leszünk, lelkünkbe bezárjuk és követni fogjuk…”
Forrás: Látószög