Önmagáért beszélõ életutak – Rauscher díjasok

Kolozsvári Barnabásné

Út a Pachelbel kamarazenekarig
– Édesanyám szeretett volna óvónõ lenni, zenét tanulni, neki sajnos nem volt rá módja, én azonban tanulhattam. Zongorista szerettem volna lenni, de túl sok volt a jelentkezõ. Ránéztek a kezemre, és közölték: hegedülni fogsz. 12–13 évesen tudtam, tanítani akarok. A Liszt Ferenc Zenemûvészeti Fõiskola hegedû tanszakán végeztem 1997-ben. A fõiskola alatt végig az Esztergomi Zeneiskolában tanítottam képesítés nélküli hegedûtanárként. Férjhez mentem, és miután az egész család dorogi, örömmel éltem a lehetõséggel, hogy átkerüljek a Dorogi Zeneiskolába. 1992 óta tanítok itt.
– A Pachelbel Kamarazenekar hét éve mûködik. Saját növendékeimmel kezdtem, majd összefogtunk a nyergesiekkel. A Pachelbel kánont játszottuk a legelsõ koncertünkön, így a gyerekek erre szavaztak a névválasztáskor. Fél év után találtunk egymásra a kamarakórussal, melyet kolléganõm, Farkas Rose-Marie hívott életre. A kórus és a zenekar azóta évente táborozik. Így készülünk fel a következõ tanévre. Péliföldszentkereszt, Szántódon, Leányfalu – mindig élménnyel telve tértünk haza.

Meghatározó élmények
– Két éve Erdélyben turnézhattunk. Nyolc helyen adtunk koncertet, többek között a tordai sóbányában, de eljutottunk Böjte Csaba árvaházaiba is. Volt, hogy egy nap három koncertet adtunk, de azt a szeretetet, tiszteletet, amit ott kaptunk az alatt a néhány nap alatt, nehéz lenne viszonoznunk. Ugyan így a bánki Amatõr Zenekarok Fesztiválja kimondhatatlan élményt hozott a számunkra. Ifjúsági zenekarként megálltuk a helyünket a felnõtt csapatok között. Az elõadásunk után a többi csapattól olyan tapsot, ovációt, elismerést kaptunk, amit soha sem fogunk elfelejteni, és a gyerekeknek egy életre meghatározó élmény lesz. Gyöngyösre a Vonós Zenekarok Országos versenyére is bejutottunk. Helyezést ugyan nem értünk el, de az, hogy az országban az elsõ tíz vonószenekarba bejutottunk, így is szép eredménynek számít.
– A „Kézfogás” régiós vonószenei koncertet két éve hívtuk életre. Esztergomi és nyergesi kolléganõkkel gondoltuk úgy, hogy közösen felkészülünk egy koncertre. Tíz hegedûsnél mégis csak jobb a negyven! Végül Párkány is csatlakozott hozzánk, ezzel határon átnyúlóvá téve ezt a kapcsolatot. A zenekar végül hatvan-hetven fõre duzzadt. Mondhatjuk, 4 város 4 zenekara. Úgy döntöttünk, hogy táncokat fogunk játszani. A siker fergeteges volt. Az idén filmzenékkel készültünk és már mind a négy városban volt koncertünk. Mindenki várja a folytatást.

Farkas Rose-Marie

Kristálytiszta patak hangja
– Az óvodában választott ki egy tehetségkutató csapat, és azt javasolták, hogy zeneiskolába járjak. Kolozsváron – itt éltünk – ez egy tizenkét éves iskola, ahol tanulmányaim végén zongoristaként érettségizhettem. A szolfézs tanárnõm fogalmazott úgy egy alkalommal, hogy a hangom olyan, mint egy kristály tiszta patak. Engem azonban nem érdekelt az éneklés, zongorista akartam lenni. Az érettségi után aztán szembesültem azzal, hogy arra a szakra, amire vágytam, mindössze egyetlen embert vettek fel. Ekkor fordultam az éneklés felé. Gyakorlatilag tizennyolc évesen tanultam meg énekelni, Trenka Évától a Kolozsvári Állami Magyar Opera Érdemes Mûvészétõl.
– Az éneklés nem olyan, mint egy hangszer, ez egy életre szóló szerelem, olyan, mint egy fertõzés, amitõl nem lehet megszabadulni. Nagyon nagy örömet okoz, ami nem mérhetõ össze azzal, amit egy hangszer tud nyújtani. Magam lettem a hangszerem. A test maga rezonálés ez valahogy eufórikus állapotba röpíti az embert.
– Erdélyben az ottani zeneakadémián kezdtem a tanulmányaimat, és – mivel a forradalom után áttelepültünk – Gyõrben fejeztem be, ahol énektanári és kamaramûvészi diplomát szereztem. 85-90-között a Kolozsvári Magyar Állami Opera énekese voltam, 90-tõl 96-ig a Magyar Állami Operaház szólistája, majd szabadúszóként énekeltem Szegeden, Debrecenben, Miskolcon, Németországban, Dél-Afrikában, Franciaországban. 98-tól kezdtem el tanítani itt a Dorogi Zeneiskolában. Sose gondoltam volna, hogy tanítani fogok. Ma ugyanolyan szenvedéllyel csinálom, mint ahogy énekelek.
– A Halleluja kamarakórus 2004-ben állt össze, elsõ alkalommal, karácsonykor a Messiásból a Halleluja kórust énekeltük – ezért ezt a nevet választottuk. Azt gondoltam, a társas éneklés egészen más, mint a szóló elõadás. Jót fog tenni az énekeseim önbizalmának, és a közösségi szellemnek. Kolléganõm, Kolozsváriné Marika ugyanezt tette, ugyanezt gondolta az övéivel. Végül jött az ötlet: álljunk össze. Egy zenekar és egy kórus azért más.

Opera bemutató
– Mindig valami újat, maradandót szeretnénk nyújtani. Elég magasra tettük a mércét, irattunk magunknak egy saját meseoperát, melyet június 30-án mutattunk be Tokodon. Kálvin Balázs, a Dorogi Zeneiskola egykori növendéke, aki éppen most volt végzõs a Zeneakadémián, írt számunka egy operát. A szorgalmas és a rest lány címû mesét választottuk – fõleg azért, mert ebben mindenki szerephez juthatott –, melyhez a szöveget Cselenyák Imre író készítette a számunkra. Pályáztunk, és nyertünk. A harminckét fõs elõadásra most is a péliföldszentkereszti táborban készültünk fel, és a díszleteket, és a jelmezeket is magunk készítettük. Ez egy igazi csapatmunka volt, igazi kihívás mind a kórusnak, mind pedig a zenekarnak. A kimondottan gyerekeknek szóló elõadást szeretnénk, ha a környék összes apró lakója láthatná.

A Rauscher-díj
– Teljes meglepetés volt, semmit sem tudtunk róla. Megható, különösen tudva, hogy ez egy polgári kezdeményezés. Ez a díj egy olyan megnyilvánulás a Dorogon élõk részérõl, amely mindannyiunkat váratlanul ért, a szeretetet, a tiszteletet tükrözi. Jó érzés, ha észreveszik az embert, fõleg, hogy mi csupán tettük a dolgunkat.


Dr. Kovács József fafaragó népi iparmûvész

Az alkotási vágy mindig is bennem volt
– Zalai születésû vagyok, a fa szeretetét onnan hoztam magammal. A tárgykészítéshez való affinitásomat pedig minden bizonnyal az apámtól örököltem, aki egyfajta ezermester volt. A háború alatt az Alföldre kerültem, cselédként mezõgazdasági munkát végeztem. 1947-ben tértem haza és a Tokodi Üveggyárba kerültem, üvegfúvó lettem, hasznát vettem a kézügyességemnek. 49-ben innen vonultam be katonának, a légierõnél szolgáltam, vezetõ beosztásban hét esztendeig. Mikor leszereltem Hetényegyházán, majd Kesztölcön tanácselnök lettem. Közben folyamatosan tanultam, vizsgát tettem üzemgazdaságtanból, így kiemeltek, és a kesztölci téesz élére kerültem. Ismét kapcsolatba kerültem a mezõgazdasággal, a munkát végzõ emberrel, megfigyelhettem ennek a világnak minden apró részletét. Amikor a téesz már lábra állt, hirtelen több jelölt is akadt annak vezetésére, engem finoman értesítettek, hogy mondjak le az elnöki posztról. Az államigazgatásban mindig megbecsült szakember voltam – ekkorra már befejeztem az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karát, így visszavártak. A jogtanácsosi szakvizsgát is szerettem volna letenni, de nem engedték – tudták, aki ezt megszerzi, otthagyja a tanácsot –, ezért én inkább leszámoltam. Az Ipari Minisztérium Vezetõképzõ Intézetéhez kerültem jogi elõadónak.
– A rendszerváltás idején egy barátom meghívott Amerikába. Ott döbbentem rá, hogy aki negyvenéves korára nem éri el a maximumot abban, amit elé hozott az élet, az ott, abban az állapotban bebetonozódik, nem lesz képes tovább fejlõdni. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy az egész életemet a közfeladatoknak, az adminisztrációnak szenteltem, gyakorlatilag megerõszakolva magam, hiszen az alkotási vágy idõnként fel-feltörve folyamatosan megmutatkozott. Rájöttem arra is, hogy akarva-akaratlan funkcionális olvasóvá sorvadtam, kizárólag azt olvastam, tanultam, ami a munkámhoz kellett. Az alkotáshoz pedig többre volt szükség. Éppen ezért, amikor nyugdíjba mentem, elhatároztam, hogy kizárólag a mûvészetnek fogok élni, és mindazt, amit az életben megtapasztaltam ott fogom kamatoztatni. Éreztem, hogy itt az ideje váltani. Ekkor már tizenhét kiállításon voltam túl, sikereket értem el.
– 1978-ban találkoztam elõször Cs. Kiss Ernõ fafaragó népi iparmûvésszel egy kiállításán, aki késõbb megtekintette a munkáimat is. Akkoriban rendszeresen vadásztam, díszes trófeatalpakat készítettem, és mellesleg szenvedélyesen gyûjtöttem a népi motívumokat. Hamarosan a szakkörébe kerültem, és 1988-ban letettem a C-kategóriás minõsítõ vizsgát. Ezt követõen már szakköröket is vezethettem.
– Szakmai fejlõdésemben meghatározóak voltak Borsos Miklós dombormûvei. Bútorokat faragtam, és ezeket díszítettem aztán dombormûvekkel. Innen már csak egy kis lépés volt, hogy a körplasztika felé vegyem az irányt. A Borsos mûvekkel való találkozásom a népi szobrászat felé irányított, az alkalmazott szobrászat után elkezdtem körplasztikákat faragni.

Tisztelet és köszönet
– Dorogon tizenhat évig éltem, öt éven át voltam tanácselnök. A város sokat fejlõdött az irányításom alatt, és a dorogiak ma is megbecsülnek, rendszeresen meghívnak a fontos eseményekre, rendezvényekre. Éveken át szakkört vezettem, fiatalokat tanítottam, szakmai szervezet vezetésében is szerepet vállaltam, és számos szakmai díjat vehettem át az évtizedek alatt. A város is több alkalommal megtisztelt az elismerésével. Amikor a Rauscher-díjat átvettem, köszönetet mondtam a közönségemnek, mert az én kiállításaim mindig nagyon látogatottak voltak, és köszönet illeti azokat is, akik a szakma képviseletében a pályámat mindvégig figyelemmel kísérték, segítették. Mindezen túlmenõen apámnak is szerettem volna hálámat leróni Amikor 47-ben hazatértem az Alföldrõl, nehéz volt munkát találni. Apám bányász volt, és én is le akartam menni a bányába, de õ nem engedte. Azt mondta, fiam, neked más dolgod van az életben. Ez az atyai intelem az egész életemben elkísért. Meg akartam felelni ennek a képnek, mozgatóerõként hatott rám. Éppen ezért a 60. Bányásznap alkalmából tisztelegni szerettem volna apámnak azzal, hogy az erre az alkalomra készített bányászsorozatot – amelybe portréját is belefaragtam – fölajánlottam Dorog városának.

Cseh Teréz