Édesanyját eltiltották a szurkolástól

Grosics Gyula, a Fekete Párduc, a legendás Aranycsapat kapusa 1926. február 4-én született Dorogon. Pályafutása során szerepelt a Dorogi Bányászban, a MATEOSZ MSE-ben, a Honvédban és a Tatabányában. A magyar válogatottban 86-szor játszott, részt vett három világbajnokságon (1954, 1958, 1962), az 1952-es helsinki olimpián pedig tagja volt az aranyérmes csapatnak. Túl néhány súlyos betegségen, mûtéten, kissé görnyedten ugyan, de szellemi képességeinek teljes birtokában még ma is szívesen tesz eleget erejéhez mérten a gyakori meghívásoknak. Tatabányán, Szepesi Gusztáv sírjának meglátogatása kapcsán beszélgettünk a kiváló sportemberrel.

– Gyula bácsi hogy emlékszik az egykori csapattársra, Szepesi Gusztávra?
– Szepesi Guszti magával hozta a pályára azokat a tulajdonságokat, amelyek a labdarúgásban nélkülözhetetlenek. Fáradhatatlan, megalkuvást nem ismerõ, roppant gyors, kemény és ráadásul technikás játékos volt. Nagyon fiatal, mindössze húsz éves volt, amikor bekerült a Tatabánya elsõ csapatába. Hamar standard játékos lett, és behívták a válogatottba is, Baróti Lajos szövetségi kapitány keze alatt olimpiai bajnokságot is nyert 1964-ben, Tokióban. Sajnos egy sérülés hamar véget vetett a pályafutásának, de sohasem szabad elfelejtenünk, hogy olyan egyéniséget radírozott le védõként a pályáról, mint a kiszámíthatatlanul cselezõ legendás brazil Garrincha.

– A magyar futball legszebb, ugyanakkor legkeserûbb mérkõzése az 1954-es vb döntõ, a 3:2-es vereség a csoportmérkõzésen 8:3-ra elintézett NSZK ellen. Tényleg nem gyõzhettünk azon a berni estén?
– Furcsa egy mérkõzés volt. Puskás Öcsi félig sérülten is zseniálisan játszott, rúgott két szabályos gólt, és az egyiket elõbb megadta a bíró, majd visszavonta a döntését. Olyan még nem volt soha egy világbajnokságon, hogy egy játékvezetõ, a szovjet Latisev egy csapatnak kétszer vezessen mérkõzést. Emlékszem, hogy a vb elõtt Moszkvában is fújt nekünk egy meccsen, és olyan pofátlanul csalt, hogy leesett az állunk. Az az igazság, hogy be kellett volna rúgni azt a 6-7 ziccert, ami adódott a csatáraink elõtt. Különösen szegény Kocsis Sanyi hagyott ki rengeteg helyzetet. Egyébként azt vallom, hogyha a 62-es csapat védelme játszik ezen a meccsen, biztos nem kapunk ki. Olyan erõnléti és gyorsasági fölényben volt a Solymosi, Mátrai, Sárosi, Sipos és Mészöly által alkotott védelem a korábbiakhoz képest, hogy az leírhatatlan.

– Az Aranycsapat tagjait szabályosan üldözni kezdték a vereség után. Önt is meghurcolták mondvacsinált okok miatt.
– 1954 végén õrizetbe vettek. A vád hazaárulás és kémkedés volt. Igazából máig sem értem, hogy mivel vádoltak. Mondhatni már a nyakamon volt a kötél, amikor Nógrádi Sándor, a honvédelmi miniszter elsõ helyettese közbelépett. Ha õ nincs, valószínûleg felakasztanak. Mindenesetre 1955-ben hosszú ÁVÓ-s felügyelet, eltiltás és a Tatabánya csapatába való számûzetés következett. Annak ellenére, hogy kényszerûségbõl kellett átigazolnom, a tatabányai hét év klubpályafutásom legszebb idõszaka volt, mivel úgy éreztem, hogy komolyan hozzá tudok járulni a bányászcsapat sikereihez. Nemrég meghívtak a Terror Háza megnyitására, el is mentem. Beléptem az épületbe, és elkezdett villogni a szemem. Mire leértem az elsõ szintre, a pincébe, szabályosan rosszul lettem, hiszen visszakerültem abba az idõbe, amikor itt tartottak fogva. Kirohantam, és azóta elkerülöm az épületet. Nem akarok emlékezni, mert fizikailag rosszul leszek az emlékektõl.

– Gyula bácsi megváltoztatta a kapusjátékot, az alapvonalon való helyezkedés helyett rengetegszer kifutott, lábbal is játékba avatkozott, és emlékezetesek fantasztikus robinzonádjai. Honnét jöttek ezek az újítások?
– Jó ütemérzékem volt, ez a gyorsaságommal kiegészítve rákényszerített arra, hogy bejátsszam az egész tizenhatost. Miért kéne nekem minden esetben kivetõdni, amikor sokszor lábbal, jóval elõbb elérhetem a labdát! Ha egytized másodperccel elõbb startolok, akkor a labda az enyém, hiszen felém gurul. A robinzonád, a levegõben úszva történõ védés egy ösztön. Ahhoz, hogy elindulj a labda irányába, minden mozdulatodat kontrolláld, hogy megoldd a feladatodat, tényleg tehetség kell, ezt nem lehet megtanulni.

– Sokszor és szívesen mesél a gyermekkoráról. Ennyire meghatározó idõszak ez az életében?
– Ha az ember elér egy bizonyos kort, elkezdenek felidézõdni a régi emlékek. Azt nem tudom, hogy tegnap mit csináltam, de arra például emlékszem, hogy Dorogon a vasúti sínek mellett laktunk az 1-es utcában. Egyszer meglógtam, és felszálltam egy tehervonatra, ami elindult, és ment kifelé a városból. Édesanyám kijött az udvarba, meglátott, és rám kiáltott. Én megijedtem a hangos szótól, leugrottam, és a kerekek néhány centire a fejemtõl csattogtak el. Mit ad Isten, a következõ héten elkezdték drótkerítéssel bekeríteni a vasúti pályát. A másik, hogy egészen kis gyermekként, 3-4 éves koromtól idejártam Tatabányára, a nagyszüleimhez, akik a VII-es telepen laktak. Minden évben 2-3 hónapot náluk töltöttem. Nagyon csintalan gyerek voltam. Volt olyan például, hogy felmásztam egy fa tetejére, nem tudtam lejönni, és a tûzoltóságot kellett kihívni, hogy leszedjenek. Akkor még álmomban sem gondoltam, hogy valaha én itt fogok játszani a tatabányai csapatban. Egyébként nagyon szófogadó gyerek voltam, ha valamit mondtak a szüleim, én tûzön-vízen keresztül végrehajtottam, mert úgy gondoltam, hogy a szülõk jobban tudják, hogy mi a jó nekem, mint én. Édesanyám a betegségének egy éve alatt annyira vallásos lett, hogy nem tudta elképzelni az életét – de a miénket sem – templom, szentmise és pap nélkül. Úgyhogy szigorú, katolikus neveltetésben részesültem, és soha nem tagadtam meg a hitemet, vallásomat. Természetes, hogy gyermekkoromat életem nagyon fontos idõszakaként tartom számon.

– Legendás történet, hogy édesanyját eltiltották a foci nézésétõl. Hogy is történt ez?
– Édesanyám mindössze egyszer látott labdarúgó mérkõzést, és engem a pályán. Az ominózus találkozón – a Zuglói MADISZ ellen játszottunk a negyvenes években Dorogon – egy kisebb karcolásos sebet kaptam Tolditól, a késõbbi kiváló csatártól, aki elé kivetõdtem egy elõrevágott labdára. Sportszerûen átugrott, de az egyik lábát nem tudta eléggé felemelni, így felszakította a bõrt a fejemen. A seb rögtön elkezdett vérezni. Egy perc volt talán hátra, és én elhatároztam, hogy eljátszom a nagyhalált, pedig nem volt súlyos a sérülés. Édesanyám látta a jelenetet, hogy vérzõ fejjel fekszem a füvön, és megvárta, míg a kiállított Toldi a játékos kijáróhoz ér, valahogy közel férkõzött hozzá, és a vastag nyelû esernyõjével elkezdte püfölni a csatár fejét. Megölted a fiamat te átkozott! – kiabálta. Persze egyszerre lefogták, behívták az elnök irodájába, és mondták neki: Grosics néni, soha többet ne jöjjön futballmérkõzésre! Így aztán nem is látott többet a pályán játszani.

– Kapushoz képest fiatalon, ereje teljében, 36 évesen visszavonult. Mi volt ennek az oka?
– Elhamarkodtam a döntést, még 3-4 évet játszhattam volna, de az 1962-es chilei vb után közölték velem az akkori OTSH vezetõi, hogy nem járulnak hozzá ahhoz, hogy visszamenjek a fõvárosba, konkrétan a Fradiba játszani. Hét éve éltem már akkor távol a családomtól, és elsõ dühömben bejelentettem, hogy visszavonulok. Nagy butaság volt ez a részemrõl. Ha vissza lehetne pörgetni az idõ fonalát, bizony most másképp csinálnám.

Miután felhagyott az aktív játékkal, edzõként próbálta ki magát: itthon a Tatabánya, a Salgótarján és a KSI edzõje volt, továbbá dolgozott Kuvaitban és Lengyelors,zágban is. Számos rangos egyéni elismerés büszke tulajdonosa (A Nemzet Sportolója, Szent István-díj, Prima Primissima-díj, Magyar Szabadságért-díj), a felcsúti Puskás Akadémia szakmai irányító testületének tagja. Újbudán egy általános iskola, Tatabányán egy stadion, Gyulán pedig egy futballakadémia viseli a nevét. 2008. március 25-én megvalósult régi álma,  jelképesen bemutatkozhatott a Ferencváros színeiben, amikor a zöld-fehérek az angol Sheffield United ellen léptek pályára az Üllõi úton. Grosics a kezdõcsapatban kapott helyet.
Veér Károly

Nem maradt virág nélkül Szepesi sírja

Idén június 5-én éppen 25 éve, hogy tragikusan fiatalon, 48 évesen elhunyt a Tatabányai Bányász SC olimpiai bajnok labdarúgója, Szepesi Gusztáv. A kiváló sportember emlékét a bányászváros Újtelepi temetõjében található 14. számú díszsírhely õrzi.
A nagyszerû hátvéd barátai és tisztelõi Nagycsütörtökön, az utolsó vacsora és a gyász napján a díszsírhelynél csendes fõhajtással és virág elhelyezésével emlékeztek az egykori példaképre és jó barátra. Az elsõ virágcsokrot az egykori csapattárs, az Aranycsapat kapusa, Grosics Gyula helyezte el Szepesi Gusztáv sírján. A megemlékezésen részt vett Schmidt Csaba, Tatabánya MJV polgármestere is. Szepesi Gusztáv emlékét Kancz Csaba, Tatabánya MJV alpolgármestere, a megyei labdarúgó szövetség társadalmi elnöke idézte fel, majd a Fekete Párduc, azaz a 86 éves Grosics Gyula bácsi mesélt a fiatalon elhunyt nagyszerû labdarúgóról.
Ezt követõen a kezdeményezõ Lakatos Pál, a Magyar Rádió Vasárnapi Újságának fõszerkesztõje, és Veér Károly, a Regio Regia magazin fõszerkesztõje megbeszélést folytatott Kancz Csabával arról, hogy miként lehetne a díszsírhely a városlakók, és az ideérkezõk által sokkal látogatottabb. A barátok és tisztelõk civil kezdeményezésként szeretnék elérni, hogy az olimpiai bajnok sírja ne csak gondozott, tiszta legyen, hanem azon – ébren tartva az emlékezés és a tisztelet lángját – mindig legyen friss virág, akárcsak ezen a szép, áprilisi napon.